Mae reszketett dühében, míg visszafelé autózott. Hogy képzelik! Hazarendelik, az- tán kidobják! Nem ő találta ki, hogy szart akar szagolni! Persze hogy segít bármikor, ha szólnak, de ha így bánnak vele, akkor nem! Na és Mercer! Lebarnítja őt a saját

házukban! Atyaisten, ez a trió! Ő két órát vezet oda, most kettőt vissza, és mi a juta- lom? Tömény frusztráció. Éjszaka dagadt pasasok prédikációját kénytelen hallgatni, nappal meg elhessegetik hazulról a saját szülei.

Egy perc híján negyed öt volt, mire a partra ért. Van ideje, gondolta. Ötkor zárnak vagy hatkor? Nem emlékezett. Letért a sztrádáról a strand felé. A kajakkikötő kapuja nyitva, de ember sehol. Mae végignézett a  kajak-, evező- és mentőmellénysorokon. – Jó napot! – kiáltotta.

• Jó napot! – felelte egy – Itt vagyok. A lakókocsiban.

A kajaksorok mögött, salakbeton téglákon lakókocsi állt, nyitott ajtajában íróasz- tal látszott, rajta férfiláb, meg a telefontól a nem látható archoz vezető zsinórspirál. Mae fölment a lépcsőn: a besötétített lakókocsiban kopaszodó harmincas férfi. Föl- emelt mutatóujjal jelzett Mae-nek. Mae időnként megnézte a telefonján, hány óra: teltek-múltak a percek, 4.20, 4.21, 4.23. A férfi végre letette, és elmosolyodott.

• Köszönöm a türelmet. Miben segíthetek?
• Marion itt van?
• Én vagyok a fia, Walt. – Fölállt, és kezet fogott Mae-vel. Magas volt, vékony, napbarnított.
• Örvendek – mondta – Lekéstem?
• Mit? A vacsorát? – szellemeskedett
• A kajakbérlést.
• Hány óra is van? Rég nem néztem.
• 26 – vágta rá Mae. Nem kellett megnéznie.
• 26? – köszörült a torkán Walt, és megint elmosolyodott. – Hát általában ötkor zárunk, de mivel látom, milyen jó az időérzéke, lefogadom, hogy  biztosan visszahoz- za 5.22-re. Jó lesz így? Akkor kell elindulnom a lányomért.
• Köszönöm – mondta
• Akkor bejegyezzük. Most digitalizáltuk a rendszerünket. Azt mondta, van nálunk azonosítója, ugye?

Mae megadta a nevét, Walt begépelte egy új tabletbe, de semmi se történt. Három próbálkozás után Walt észrevette, hogy nem működik a  wifi. –  Talán a  telefonomon be tudom írni – vette ki zsebéből a telefont.

• Nem lehetne akkor, ha visszajöttem? – kérdezte Mae, Walt pedig rábólintott, gon- dolta, akkor lesz ideje föléleszteni a hálózatot. Adott  Mae-nek  egy  mentőmellényt meg egy kajakot. Mae már kint a vízen nézte meg újra, mennyi az idő. 4.32. Majdnem egy órája Egy óra az öbölben rengeteg. Egy óra az egy teljes nap.

Kievezett, de a kikötőben nem látott fókát, pedig szándékosan húzta az időt, hátha előbújnak. Aztán a félig elmerült öreg móló felé vette az irányt, néha ott sütkéreznek, de ma nem. Se fóka, se oroszlánfóka, csak egy piszkos pelikán kuporgott egyedül a mólón, egy pózna tetején.

Mae elhagyta a rendes jachtokat, aztán a rejtélyes bárkákat, és már kinn is volt a nyílt öbölben. Itt megpihent, érezte odalenn a sok-sok méter mély vizet, amely sima és hullámtalan, mint a kocsonya. Ahogy ott ült mozdulatlanul, két fej bukkant fel tőle húszméternyire. Két fóka nézett egymásra, aztán mintha együtt döntöttek vol-

na, egyszerre Mae felé fordultak.

Bámulták egymást pislogás nélkül a fókák meg Mae, aztán az egyik fóka talán rá- jött, milyen érdektelen ez a mozdulatlan alak, belesimult egy hullámba, és a másik is gyorsan lebukott utána.

Elöl, az öböl közepe táján Mae valami újat vett észre, ember alkotta alakzatot, amit eddig nem látott, ezért úgy határozott, ez lesz a mai feladat, odaevez, és szemügyre veszi. Amikor közelebb ért, látta, hogy az a valami tulajdonképpen két hajó összeköt- ve, egy régi halászbárka meg egy kis ladik. A ladikon hevenyészett, kusza tákolmány állt. Ha bárhol a szárazföldön van, különösen errefelé, már rég lebontották volna. Hooverville-ről meg más bódévárosokról készült képeken látott ilyet.

Mae ült, és ezt az összevisszaságot szemlélte, amikor egy kék ponyva alól egyszer csak előbukkant egy asszony.

• Hűha – szólalt meg az asszony –, a semmiből kerültél elő. – Körülbelül hatvanéves lehetett, lófarokba kötött, sűrű, töredezett, hosszú, fehér hajjal. Tett néhány lépést előre, és Mae megállapította, hogy fiatalabb, mint gondolta, ötven múlhatott, a hajá- ban szőke csíkok.
• Helló – mondta Mae. – Bocsánat, ha túlságosan közel jöttem. A kikötőben mindig szólnak, hogy ne zavarjuk az
• Általában így van – mondta az –  De ha  látni  akarod, hogyan iszogatjuk az esti koktélunkat idekint, akkor tökéletes az időzítés. – És leült egy fehér műanyag székbe. Aztán nyakát tekergetve odaszólt a kék ponyvának: – Te bent maradsz?
• Az italt készítem, tubicám – felelte egy udvariaskodni  igyekvő  férfihang, mely- nek gazdája láthatatlan

Az asszony visszafordult Mae-hez. Szeme kissé hamiskásan csillogott a gyönge fényben. – Ártalmatlannak látszol. Fel akarsz jönni a fedélzetre? – Félrehajtott fejjel méregette Mae-t.

Mae közelebb evezett, eközben a férfihang is előbújt a ponyva alól, és emberi alakot öltött. Szíjas teste alapján kissé idősebb lehetett az asszonynál, kezében két ter- mosszal lassan átlavírozta magát a bárkáról a ladikra.

• Ő is velünk tart? – kérdezte, és belehuppant a másik fehér műanyag székbe.
• Meghívtam – felelte az

Amikor Mae olyan közelségbe ért, hogy az arcokat is ki tudta venni, megállapítot- ta, hogy tiszták és rendesek, pedig attól félt, öltözékük is azt sugallja, amit a jármű- vük: nemcsak vízi vándorok, de veszélyesek is.

A páros egy pillanatig kíváncsian, de passzívan figyelte, hogyan manőverezi ma- gát közelebb Mae, mintha az esti műsort néznék a nappaliban.

• Na, segíts már neki – szólalt meg zsémbesen az asszony, mire a férfi fölállt.

Mae kajakjának orra nekikoccant a ladik acélperemének, a férfi gyorsan kötelet kö- tött rá, és addig húzta a kajakot, amíg párhuzamos nem lett a ladikkal. Akkor fölsegí- tette Mae-t a sokféle deszkából eszkábált fedélzetre.

• Ülj ide, kislány – mondta az asszony, és a férfi megüresedett székére Mae leült, s közben elkapta a dühös pillantást, amelyet a férfi az asszonynak kül-

dött.

• Hát hozz egy másikat – utasította az asszony, mire a férfi újra eltűnt a kék ponyva
• Nem szoktam ennyit utasítgatni – mondta Mae-nek az asszony,  miközben  az egyik termosz után nyúlt. – De a vendéglátáshoz nem ért. Vöröset vagy fehéret?

A délután közepén, amikor még vissza kell vinnie a kajakot, aztán hazavezetni, Mae-nek egyik se nagyon hiányzott, de mivel szomjas volt, úgy gondolta, a lenyugvó nap melegében jól fog esni a fehérbor, így hát hirtelen amellett döntött. – Fehéret kérnék – mondta.

A ponyva redői közül kis piros ülőke került elő, utána a férfi, sértettséget mímelve.

• Ülj le, és igyál egy pohárral – mondta neki az asszony, és Mae-nek fehérbort, ma- guknak vöröset töltött a papírpoharakba. A férfi leült, mindnyájan megemelték a poharukat, és Mae fenségesnek érezte a nedűt, amelyről pedig  tudta, hogy  nem  jó

A férfi Mae-t méregette. – Szóval maga afféle kalandor, ha jól látom. Extrém spor- tok meg ilyesmi. – Kiitta a poharát, és a termoszért nyúlt. Mae arra számított, hogy a párja majd rosszallóan néz rá, ahogy a mamája  tenné, de az  asszony lehunyt szem- mel ült, a lenyugvó nap felé fordulva.

• Nem, egyáltalán nem – rázta a fejét
• Nem sok kajakozót látunk errefelé – töltött magának újra a férfi. – Inkább a part közelében
• Szerintem rendes lány – mondta az asszony még mindig lehunyt szemmel. – Nézd meg, milyen jól öltözött. De nem is divatmajom. Rendes lány, akire néha rátör a kí- váncsiság.

Most a férfi vette át a védőügyvéd szerepét. – Az asszony két korty bor után jósnő- nek képzeli magát.

• Semmi baj – felelte Mae, bár nem tudta eldönteni, mit gondoljon az asszony diag- nózisáról. Ránézett a férfira, aztán a nőre, mire ő is kinyitotta a szemét.
• Holnap egy szürkebálna-raj jön erre – mondta az asszony, és tekintetével a Golden Gate híd felé intett. Szemét összehúzta, mint aki gondolatban megállapodik az óce- ánnal, bánjon jól a bálnákkal, ha majd ideérnek. Aztán megint behunyta a  szemét. Mae szórakoztatása mostantól a férfira hárult.
• És milyen ma a víz? – kérdezte a férfi.
• Jó – felelte – Annyira nyugodt.
• Egész héten nagyon nyugodt – helyeselt a férfi, aztán egy darabig senki se szólt, mintha mindhárman egyperces némasággal adóznának a víz nyugalmának. Ebben a csöndben Mae arra gondolt, vajon Annie vagy a szülei mit szólnának,  ha  látnák, amint délután egy halászbárkán Méghozzá a bárkán lakó idegenekkel. Mercernek tetszene, azt tudja.
• Látott fókákat? – kérdezte végül a férfi.

Semmit se tud ezekről az emberekről. Még a nevüket se mondták meg, és tőle se kérdezték az övét.

A távolban ködkürt szólalt meg.

• Ma csak egyet-kettőt, közelebb a parthoz – felelte

• Hogy néztek ki? – tudakolta a férfi, és amikor Mae leírta a sima, szürke fejüket, a férfi az asszonyra – Stevie és Kevin.

Az asszony egyetértően bólintott.

• Szerintem a többiek ma beljebb vadásznak. De Stevie és Kevin nem  sokszor megy el az öbölnek ebből a részéből. Mindig idejönnek köszönni.

Mae szerette volna megkérdezni a két embert, hogy itt laknak-e, vagy ha nem, ak- kor mit is csinálnak idekint ezen a halászbárkához kötött ladikon, amely két vízi jár- műből egyik se tűnik működőképesnek. Végleg vannak itt? Egyáltalán hogy kerültek ide? De hát nem tehet fel ilyen kérdéseket, hiszen ők még a nevét se kérdezték.

• Itt volt, amikor az ott égett? – mutatott a férfi az öböl közepén lévő lakatlan, nagy Ott magasodott mögöttük némán, feketén. Mae megrázta a fejét.
• Két napon át égett. Épp, mikor ideértünk. Az a forróság! Éjszaka még itt is érezni Minden éjjel ebben az átok vízben hűtöttük magunkat. Azt hittük, vége a vi- lágnak.

Most az asszony is kinyitotta a szemét, és Mae-re nézett. – Úsztál már ebben az öböl- ben?

• Egy párszor igen – felelte Mae. – Durva. De kicsi koromban a Tahoe-tóra jártam úszni. Az is legalább ilyen

Mae kiitta a borát, és egy ideig fantasztikusan érezte magát. Összehúzott szemmel belenézett a napba, aztán elfordult, és a távolban egy ezüst vitorláson észrevett egy férfit, aki háromszínű zászlót emelt a magasba.

• Hány éves vagy? – kérdezte az – Úgy tizenegynek nézel ki.
• Huszonnégy – felelte
• Egy szeplő sincs rajtad. Voltunk mi valaha huszonnégy évesek, szerel- mem? – fordult a férfihoz, aki egy golyóstollal vakargatta a talpát. A férfi  vállat vont, és az asszony ejtette a témát.
• Szép itt kinn – jegyezte meg
• Szerintünk is – mondta az asszony. – Harsány és állandó a szépség. A napkelte is olyan jó volt ma. Este meg telihold lesz. Narancsszínben kel fel, aztán, ahogy följebb megy, ezüstre változik. A víz előbb színarany lesz, aztán Maradj itt.
• Vissza kell vinnem – mutatott Mae a kajakra. Megnézte a telefonját. – Nagyjából nyolc perc múlva.

Felállt, a férfi is felállt, elvette a poharát, és belerakta az övét. – Gondolja, hogy nyolc perc alatt átevez az öblön?

• Megpróbálok – felelte Mae, és tovább álldigált.

A  nő  hangosan cöcögött. – Nem  akarom  elhinni, hogy már megy is. Kedveltem  ezt a lányt.

• Nem halt meg, szívem. Még itt van velünk – felelte a férfi. Besegítette Mae-t a ka- jakba, aztán – Viselkedj.

Mae bedugta kezét a vízbe, és benedvesítette a tarkóját.

• Repülj el, áruló – mondta az

A férfi az égre emelte a tekintetét. – Bocsánat.

• Semmi Köszönöm a bort – felelte Mae. – Visszajövök.

• Az szuper lenne – mondta az asszony, de közben úgy látszott, leszámolt Mae-vel. Mintha egy pillanatig másmilyen embernek gondolta volna Mae-t, de most, hogy megtudta, nem is olyan, már meg tudna válni tőle, vissza tudná adni a világnak.

Mae, miközben a part felé evezett, úgy érezte, fejének semmi súlya, és arcára kajla mosolyt csalt a bor. Csak ekkor fogta fel, milyen régóta nem gondolt a szüleire, Mer- cerre, a munkahelyi nyomásra. Föltámadt a szél, most nyugat felé fújt, és Mae eve- zett, fröcskölt, nem bánta, hogy már csuromvíz a lába, az arca, a válla. Erőt érzett magában, minden csepp ráloccsanó víztől jobban feszültek az izmai. Imádta az egé- szet, ahogy közelednek a kijjebb lehorgonyzott hajók, aztán megjelennek a rabláncra vert jachtok és olvasható lesz a nevük, s végül kirajzolódik a partvonal, ahol a víz szé- lén Walt várja.

Amikor Mae hétfőn beért az irodába és bejelentkezett, a második képernyőn száz- valahány üzenet várta.

Annie-től: Hiányoltunk péntek este!

Jared: Nagy buliról maradtál le.

Dan: Pipa vagyok, hogy nem voltál ott a vasárnapi ünneplésen!

Mae átkutatta a naptárát, és rájött, hogy pénteken a Reneszánsz minden dolgozójá- nak szóló parti volt. Vasárnap pedig grillezés azoknak az újoncoknak, akik az ő két- hetes ittléte alatt jöttek a céghez.

Nehéz nap, írta Dan. Gyere át minél előbb.

Dan a falnak fordulva állt a szobája sarkában. Mae halkan kopogott, mire Dan, anél- kül, hogy megfordult volna, fölemelt mutatóujjal egy pillanat türelmet kért. Mae várt, azt hitte, telefonál, állt csöndben, türelmesen, aztán rájött, hogy Dan a retinaki- jelzőjét használja, és ehhez az üres fal a háttér. Időnként látott kollégákat, akik ezt csinálják: a fal felé fordulnak, hogy retinakijelzőjükön élesebb legyen a kép. Dan befe- jezte, Mae felé pördült, és barátságos instant mosolyt öltött magára.

• Nem tudtál eljönni tegnap?
• Bocsánat. A szüleimnél A papám…
• Szuperjó rendezvény Azt hiszem, az újoncok közül csak te hiányoztál. De er- ről később is beszélhetünk. Most egy szívességet szeretnék kérni tőled. Annyira gyors a növekedésünk, hogy egy csomó új segéderőt kellett fölvennünk, ezért az a kérdé- sem, tudsz-e nekem segíteni az újak körül?
• Szerintem gyerekjáték Megmutatom. Menjünk vissza az asztalodhoz. Rena- ta?

Renata jött utánuk, kezében egy notebook méretű kis monitorral. Mae íróasztalán bekötötte, és elment.

• Jó. Lényegében azt fogod csinálni, amit eleinte Jared csinált veled, emlékszel? Ha problémás kérdés jön be, és rutinosabb embernek kell továbbítani, neked küldik. Most már te vagy a veterán. Érthető?
• A másik, hogy munka közben az újoncok kérdezhessenek. Erre is ez a képernyő a

legjobb. – Rámutatott a kis képernyőre, amelyet Mae fő  monitora  alá  helyeztek. – Ami ezen megjelenik, arról tudod, hogy a csapatodból írta valaki. – Bekapcsolta az új képernyőt, ráírta saját tabletjére: „Mae, segíts!”, és a mondat megjelent az új, negye- dik képernyőn. – Elég könnyű lesz?

• Tehát az újoncok akkor jönnek, ha Jared befejezte a felkészítésüket. Cso- portosan zajlik, most, ezekben a percekben. Körülbelül tizenegykor tehát itt lesz a ti- zenkét új ember.

Dan megköszönte Mae figyelmét, és elment.

Nagy volt a terhelés tizenegyig, de Mae pontszáma 98 lett. Akadt jó néhány majd- nem százas és két kilencvenöt alatti, akiknek utólevelet küldött, amire az ügyfelek java része százasra javította az értékelését.

Tizenegykor Mae fölnézett, és látta Jaredet bevonulni egy nagyon fiatal csoport élén: mind olyan óvatosan lépkedtek, mintha attól félnének, fölébresztik a láthatat- lan kisdedet. Jared egy-egy íróasztalhoz irányította őket, és percek alatt majdnem megtelt a hetek óta üresen tátongó helyiség.

Jared fölállt egy székre. – Üdv mindenkinek! – köszöntötte az újakat. – A mai az ed- digi leggyorsabb felvételi procedúránk. És a leggyorsabb fölkészítésünk is. Meg a leg- őrültebb tempójú gyors első napunk. De határozottan tudom, hogy menni fog, mert egész nap itt leszek, hogy segítsek, és itt lesz Mae is. Mae, megtennéd, hogy felállsz?

Mae felállt. De nyilvánvaló volt, hogy az újak közül csak kevesen látják. – És ha föl- állnál a székre? – kérdezte Jared, – úgyhogy Mae fölállt, és lesimította a szoknyáját. Nagyon hülyén érezte magát így, a kirakatban, csak azt remélte, nem esik le.

• Mi ketten egész nap itt leszünk, válaszolunk a kérdéseitekre, és átvesszük a problé- más eseteket. Ha egy ilyen befut, csak küldjétek tovább, kettőnk közül az kapja meg, akinek épp kisebb a terhelése. Ha kérdésetek van, ugyanez. Azon a csatornán küldjé- tek, amelyiket az eligazításon megmutattam, akkor átjön. Ott leszünk a hátatok mö- gött, vagy Mae, vagy én. Mindenki rendben van? – Senki se mozdult, senki se szólt. – Akkor most újra megnyitom a csúszdát, és tizenkettő harmincig dolgozunk. Ma rövidebb lesz az ebédszünet, hogy pótoljuk a felkészítéssel meg egyebekkel töltött időt, de majd pénteken visszakapjátok. Mindenki kész? – Láthatólag  senki  se volt kész. – Start!

Jared leugrott, Mae lemászott, és mire újra elhelyezkedett, már harminckérelemnyi lemaradása volt. Nekifogott az elsőnek, de egy perc se telt el, kérdés jött az újaknak fenntartott negyedik képernyőre.

Ügyfél a tavalyi kifizetései teljes listáját kéri. Megvan? Hol?

Mae a megfelelő dossziéhoz irányította az újoncot, aztán visszatért az előtte lévő le- vélhez. Ez így ment egészen tizenkettő harmincig: egy-egy újonckérdés pár percen- ként eltérítette a saját munkájától. Ekkor újra meglátta Jaredet egy szék tetején.

• Állj, állj – kiáltotta. – Ebéd. Intenzív. Intenzív. Igaz? De megcsináltuk. Kilencven- három az átlagunk, ami általában nem különösen jó, de az új rendszert és a megnö- vekedett forgalmat figyelembe véve abszolút rendben van. Gratulálok. Vegyetek ma- gatokhoz egy kis ennivalót, egy kis üzemanyagot, és egy  órakor találkozunk. Mae,

gyere át, amikor tudsz.

Leugrott, és már ott is termett Mae íróasztalánál, előbb, mint hogy Mae odaért vol- na az övéhez. Arcán baráti aggodalom.

• Nem voltál a rendelőben.
• Én?
• Tényleg nem voltál?
• Tényleg.
• Az első héten kellett volna
• Ó.
• Várnak. Ma el tudsz menni?
• Most?
• Nem, nem. Most nagyon el vagyunk havazva, amint látod. Négykor? Az utolsó menetet majd én megoldom. És délutánra már az újak is pengébbek lesznek. Jól érez- ted magad ma?
• Jól.
• Stresszes volt?
• Hát ez most egy újabb réteget
• Igen. És lesznek még újabbak, biztosíthatlak. Tudom, hogy aki ilyen, mint te, az a szokványos ügyféltapasztalati ügyekkel hamar elunná magát, úgyhogy jövő héten összehozunk a munka egy másmilyen aspektusával. Szerintem imádni fogod.

• A karperecére nézett, és meglátta, hány óra. – Ebédelned kell. Szó szerint ki- dumálom a falatot a szádból. Menjél. Huszonkét perced van.

A legközelebbi konyhában Mae talált egy kész szendvicset, azt ette meg az íróaszta- lánál. Közben végigpörgette a harmadik képernyőt, van-e valami sürgős vagy meg- válaszolni való. Miután harmincegy üzenetre válaszolt, úgy érezte, mindenre kellő gonddal reagált.

A délután olyan volt, mint egy elszabadult mozdony, az újak kérdései szünet nélkül záporoztak, hiába a nyugtatgatás Jaredtől, aki a délután folyamán vagy egy tucat- szor jött be és ment ki, miközben nagy elánnal telefonált. Mae birkózott a dupla ára- dattal, és 15.48-ra 96-os egyéni pontszámot ért el; a csapat átlaga 94 volt. Nem rossz, gondolta, tekintve, hogy tizenkét új ember van, és őket a három óra jó részében egye- dül neki kellett támogatnia. Közeledett a négy óra, Mae tudta, hogy várják a rendelő- ben, és remélte, hogy Jared nem felejtette el. Fölállt, látta, hogy Jared arra néz, és igent int. Eljött.

A rendelő előtere egyáltalán nem is előtér volt. Inkább úgy nézett ki, mint egy kávé- zó, munkatársak beszélgettek párokban, az egyik falnál egészséges ételek, egészséges italok kínálata szép elrendezésben, a campuson termelt zöldségekből álló salátabár, egy fali tekercsen pedig paleoleves-recept.

Mae nem tudta, hogyan jelentkezzen. Öten voltak a helyiségben, négyen tableten dolgoztak, egy pedig retinakijelzőn, a sarokban állva. Sehol a szokásos ablak, amely mögött az asszisztens ül.

• Mae?

A hang irányába fordulva Mae egy rövid fekete hajú, grüberlis, mosolygós nőt pil- lantott meg.

• Mehetünk?

Mae-t egy kék folyosón át egy olyan helyiségbe kísérték, amely inkább formaterve- zett konyhának tűnt, mint orvosi szobának. A grüberlis nő puha, kárpitozott fotel- hoz vezette, majd magára hagyta.

Mae leült, de egy idő után fölállt, kíváncsi volt a falat szegélyező szekrénykékre. Látta a hajszálvékony függőleges vonalakat, amelyek egyik fiókot elválasztják a má- siktól, de gomb vagy fogantyú nem volt. Ahogy végighúzta ujjait a felületen, épp- hogy érzékelte a hajszálvékony határvonalakat. A szekrények fölött acélcsík, rajta gravírozott felirat: A GYÓGYÍTÁSHOZ TUDÁS KELL. A TUDÁSHOZ AZ INFORMÁCIÓ MEGOSZTÁSA.

Az ajtó kinyílt, és Mae összerezzent.

• Szia, Mae – mondta a ragyogó, mosolygó arc, ahogy feléje lebbent. – Doktor Villa- lobos

Mae-nek leesett az álla, miközben kezet fogott a doktornővel. Ehhez a helyhez meg Mae-hez túlontúl szépséges ez a doktor Villalobos. Alig lehet negyven, ragyogó arc- bőr, fekete lófarok. A nyakában függő elegáns olvasószemüveg röviden követte a vajszínű blézer hajtókáját, aztán megpihent a dús mellen. A doktornő lábán ötcentis sarkú cipő.

• Nagyon örülök, hogy itt vagy,

Mae nem tudta, mit feleljen. Végül annál kötött ki, hogy „Köszönöm, hogy fo- gadsz”, de rögtön totál hülyének érezte magát.

• Én köszönöm, hogy eljöttél – mondta a doktornő. – Mindenkit idekérünk, általá- ban az első héten, úgyhogy már aggódtunk érted. Van valami  oka, hogy ennyit kés- tél?
• Nem, Csak nem értem rá.

Mae megpróbált valami tökéletlenséget fölfedezni a doktornő külsején, végül talált a nyakán egy szemölcsöt, amelyből pici szőrszál állt ki.

• Nem értél rá az egészségedre! Ne mondj ilyet. – A doktornő hátat fordított Mae- nek, és valami italt készített. Mosolyogva visszafordult. – Ez tehát csak egy bevezető vizsgálat, alapszintű ellenőrzés, amelyen minden új Kör-dolgozó átesik. Mi itt min- denekelőtt a megelőzésre koncentrálunk. Átfogó wellness-szolgáltatásokkal igyek- szünk megőrizni a körösök testi és lelki egészségét. Egybevág ez azzal, amit eddig hallottál?
• Van egy barátnőm, aki évek óta itt dolgozik. Szerinte hihetetlenül jó az egészségügyi ellátás.
• Hát ezt örömmel Ki ez a barátnőd?
• Annie
• Igen, igen. Benne volt a felvételi anyagodban. Annie-t mindenki szereti. Mondd meg, hogy üdvözlöm. Persze én is megtehetem. Az én műszakomban van, úgyhogy minden második héten találkozunk. Említette neked, hogy kéthetenként van ellen- őrzés?

• Ez azt jelenti…
• Minden második héten – mosolygott a doktornő. – Ez a wellness-rész. Ha ugyanis csak akkor jön el valaki, ha gond van, akkor csak loholunk a problémák után. A két- hetenkénti vizsgálathoz hozzátartozik az étrendi konzultáció, és követjük  az  általá- nos egészségi állapot mindenfajta változását. Ez a kulcsa a korai felismerésnek, az esetleges gyógyszerek  megfelelő  adagolásának  és annak, hogy ne akkor vegyük  észre a problémákat, amikor már legyűrték a pácienst, hanem jó előre lássuk őket. Meg- győzően hangzik?

Mae a papájára gondolt, arra, milyen későn ismerték fel nála, hogy szklerózis mul- tiplexe van. – Igen – felelte.

• És ami adatot mi  itt generálunk, ahhoz te mind hozzáférsz online. Mindenhez, amit csinálunk, amiről beszélünk, és persze minden múltbeli adatodhoz. Amikor be- léptél, aláírtad, hogy bekérhetjük az információkat az összes korábbi orvosodtól, úgyhogy itt végre egyben lesz minden, hozzáférhetsz te is, mi is; a teljes kép ismere- tében hozhatunk döntéseket, ismerhetünk föl trendeket és esetleg várható problé- mákat. Megnézed? – kérdezte a doktornő, és bekapcsolta a falon lévő képernyőt, ame- lyen rögtön megjelent Mae teljes anamnézise listák, képek és ikonok formájában. Doktor Villalobos a fali képernyő érintésével mappákat nyitott meg, képeket mozga- tott, fölfedte minden eddigi  orvosi  vizit és vizsgálat eredményét attól a pillanattól, hogy Mae-t az óvodába lépés előtt megvizsgálta a
• Hogy van ez a térded? – kérdezte a doktornő. Megtalálta ugyanis az évekkel ez- előtt készült MRI-t. Mae akkor úgy döntött, nem csináltatja meg az elülső keresztsza- lagműtétet – akkori biztosítása nem fedezte
• Használható – felelte
• Hát, ha akarsz vele foglalkozni, szólj. Itt helyben megcsináljuk. Csak egy délutá- nodba kerül, és természetesen ingyenes. A Kör szereti, ha a munkatársaknak műkö- dőképes a térdük. – A doktornő most újra Mae felé fordult, arcán begyakorlott, de meggyőző
• Nagyon fiatal korban izgalmas dolog innen-onnan összeszedni a dolgokat, de in- nentől kezdve szinte komplett információink lesznek. Kéthetente vérvétel, kognitív tesztek, reflexvizsgálat, gyors szemvizsgálat, a különlegesebb vizsgálatok, például az MRI és hasonlók pedig rotációs

Mae-nek mindez nem fért a fejébe. – De hát hogy telik  nektek  ilyesmire? Hiszen csak egy MRI költsége…

• Nézd, a megelőzés olcsó. Különösen, ha azt nézzük, mi van, ha negyedik stádium- ban találunk meg egy daganatot, amelyet az első stádiumban is kiszűrhettünk Hatalmas a költségkülönbség. Mivel a Kör dolgozói általában fiatalok és egészsége- sek, az egészségügyi kiadásaink a töredékét teszik ki egy hasonló méretű olyan cég kiadásainak, amely elmulasztja a prevenciót.

Mae-nek az volt az érzése – s ezt itt lassan már megszokta –, hogy egyedül ez a cég képes kigondolni, vagy talán inkább végrehajtani  a vitathatatlanul szükséges és sür- gős reformokat.

• Mikor is voltál utoljára orvosi vizsgálaton?

• Talán egyetemista
• Hm, igen. Akkor kezdjük az alapvető életjelenségekkel. Láttál már ilyet? – A dok- tornő egy hét-nyolc centi széles ezüst karperecét mutatott. Mae látott egészségmoni- tort Jared és Dan csuklóján, de azok gumiból készültek, és lazán illeszkedtek. Ez véko- nyabb volt és könnyebb.
• Azt hiszem, A pulzust méri?
• A régi kollégák jó részének van ilyesmije, de panaszkodtak, hogy lötyög, mint egy karkötő. Úgyhogy változtattunk rajta, hogy a helyén maradjon. Felpróbá- lod?

Mae felpróbálta. A doktornő  ráigazította a bal csuklójára, és bekattintotta. Ponto- san passzolt. – Meleg – mondta Mae.

• Néhány napig melegnek érzed majd, aztán összeszoktok. De persze érintkeznie kell a bőrrel, hogy mérni tudja, amit mérni akarunk, vagyis A teljes progra- mot kérted, igaz?
• A felvételedkor azt mondtad, kéred a komplett méréssorozatot. Ez most is érvé- nyes?
• Légy szíves, idd meg ezt. – A doktornő egy pohár sűrű zöld folyadékot adott Mae kezébe. – Turmix.

Mae felhajtotta a ragadós, hideg italt.

• Jól van. Most nyelted le a szenzort, amely a csuklómonitoroddal fog kommunikál- Ebben a pohárban volt. – A doktornő tréfásan belebokszolt Mae vállába. – Imádom ezt csinálni.
• Már le is nyeltem? – kérdezte
• Ez a legjobb módszer. Ha a kezedbe adom, akkor tétovázol. De ez a szenzor olyan pici, és természetesen organikus, úgyhogy ha megiszod, észre se veszed, és már lent is
• Szóval már bennem van a szenzor?
• Már aktív is – ütögette meg Mae csuklómonitorját a doktornő. – Adatokat gyűjt a pulzusodról, a vérnyomásodról, a koleszterinszintedről, a hőháztartásodról, a kalóriabeviteledről, az alvásidődről, az alvásminőségedről, az emésztésed hatékony- ságáról és így tovább. A Kör munkatársainak, különösen azoknak, akiknek, mint ne- ked, néha stresszes a munkájuk, roppant előnyös, hogy a monitor méri a bőrellenál- lást, így arról is tudósít, ha fel vagy spannolva vagy izgulsz. Amikor egy  munkatárs- nál vagy egy részlegen abnormális feszültséget tapasztalunk, módosítani tudjuk pél- dául a munkaterhelést. A monitor az izzadság pH-szintjét is méri, tehát megtudod, mikor szükséges lúgos vízzel hidratálnod. Figyeli a testtartásodat, és megmondja, mikor kell más testhelyzetet fölvenned. Méri a vér és a szövetek oxigénellátottságát, számolja a vörösvértesteket és a megtett lépéseket. Az orvosok  tudvalevően körülbe- lül napi tízezer lépés megtételét ajánlják, a  monitor  pedig  megmutatja,  mennyire vagy ettől. Járj is körbe itt a szobában.

Mae látta csuklóján a tízezres számot, és aztán, ahogy minden lépésnél csökken:

9999, 9998, 9997.

• Az új kollégák mind ilyen második generációs modellt kapnak, pár hónapon belül minden munkatársat erre állítunk át. Meggyőződésünk, hogy teljes információ- együttes birtokában jobb ellátást tudunk nyújtani. A hiányos információ hézagokat okoz a tudásunkban, ez pedig – orvosi nyelven szólva – hibákhoz és mulasztásokhoz
• Tudom – felelte Mae. – Ez volt a problémám az egyetemen. Az ember bemondta az egészségügyi adatait, amiket aztán  perceken  belül  mindenki    Közben meg hárman is belehaltak az agyhártyagyulladásba, mire rájöttek, hogyan terjed.

Doktor Villalobosnak elborult az arca. – Ez ma már fölösleges. Először is egy diáktól nem várható, hogy maga számoljon be az egészségi állapotáról. Másnak kell ezt meg- tennie helyette, hogy ő a tanulásra koncentrálhasson. Vegyük csak a nemi úton terje- dő betegségeket meg a hepatitis C-t. Ha hozzáférhetőek lennének az adatok, meg le- hetne tenni a szükséges lépéseket. Semmi találgatás. Hallottál az izlandi kísérletről?

• Azt hiszem – felelte Mae, de csak félig volt biztos a dolgában.
• Nos, Izland lakossága roppant homogén, a népesség jó részének évszázadosak az izlandi gyökerei, bárki könnyűszerrel több ezer évre visszakeresheti az őseit. Ezért az izlandiak megkezdték minden lakos genomjának föltérképezését, és ennek során a legkülönfélébb betegségeket sikerült az eredetükig visszakövetniük. Hallatlanul ér- tékes adathalmazhoz Páratlan kincs egy fix és relatíve homogén csoport, amelynek tagjai ugyanazoknak a hatásoknak vannak kitéve – olyan csoport, amely longitudinálisan vizsgálható. Tehát: fix csoport, komplett információtömeg – Izlan- don ez a két kulcsfaktor biztosította  a  maximális eredményt. Mi  is ilyesmit remé- lünk itt a Körnél. Ha az újoncokat egytől egyig követni tudjuk, végül pedig mind a jó tízezer munkatársat, akkor egyrészt jó előre meg tudjuk jósolni, milyen gondok lesz- nek, még mielőtt a helyzet súlyossá válna, másrészt adatokhoz jutunk a populáció egészéről. Ti, újoncok nagyjából azonos korúak vagytok, és általában jó egészségnek örvendtek, még a mérnökök is – mondta, s elmosolyodott a gyakran elhangzó tréfán.

• Ezért aztán értesülni akarunk minden eltérésről, és megtudni, vannak-e olyan ten-

denciák, amelyekből tanulhatunk. Logikus?

Mae figyelmét a karperec kötötte le.

• Mae?
• Abszolút.

A karperec szép volt, fényekből, ábrákból és számokból szőtt vibráló szalag. Mae szívverését egy finoman mintázott rózsa jelképezte, melynek szirmai ütemesen nyíl- tak-csukódtak. Az EKG kék villám alakjában lőtt ki és kezdődött újra. Testhőmérsék- letét Fahrenheit-fokokban egy nagy, zöld 98,6-es szám jelezte, erről Mae-nek az azna- pi 97-es pontszáma jutott eszébe, amelyen javítania kell. – Ezek mire valók? – kérdez- te az adatok alatti sorban lévő gomb- és jelsorról.

• Még körülbelül százféle dolgot lehet mérni a Futás közben méri a tá- vot. Összeveti a nyugalmi pulzust az aktívval. Méri a testtömeg-indexet, a kalóriabe- vitelt… De úgy látom, már érted.

Mae lázasan kísérletezett. Ilyen elegáns darabot még sose látott. Sok-sok informáci-

óréteg volt, minden adat nyomán újabb kérdéseket lehetett föltenni, mélyebbre lehe- tett hatolni. Ha Mae megérintette jelenlegi testhőmérséklet-adata számait, megnéz- hette az előző huszonnégy óra átlagát, a legmagasabb, a legalacsonyabb értéket és a mediánt.

• Persze mindezeket az adatokat a felhő tárolja – mondta doktor Villalobos –, és ott van a tableteden, meg bárhol, ahol akarod. Mindig hozzáférhető, és állandóan frissül. Úgyhogy ha netán elesel, bevágod a fejedet, és elvisz a mentő, a mentősök másodper- cek alatt minden előző adatodat le tudják
• És ez ingyen van?
• Természetesen Benne van az egészségbiztosításodban.
• Annyira szép – lelkendezett
• Igen, mindenki imádja. Most akkor föl kell tennem a többi szokványos kérdést.

Mikor volt az utolsó vérzésed?

Mae megpróbált visszaemlékezni. – Körülbelül tíz napja.

• Szexuálisan aktív vagy?
• Jelenleg
• És általában?
• Általában persze.
• Fogamzásgátlót szedsz?
• Jó. A receptíratást áthozhatod Kifelé menet beszélj Tanyával, majd ad neked néhány óvszert olyasmik ellen, amiktől a tabletta nem véd. Más gyógyszer?
• Antidepresszáns?
• Általában jó a hangulatod?
• Allergia?

• Ja, Látom. Lovakra, sajnos. Valami családi betegség?
• Mármint az én koromban?
• Bármilyen életkorban. A szüleiddel mi a helyzet? Egészségesek?

A doktornő kérdése, meg ahogy a tablet fölött tartott íróvesszővel szinte sugallta, hogy igenlő választ vár, annyira sokkolta Mae-t, hogy torkán akadt a szó.

• Jaj, kislány. – A doktornő átkarolta a vállát, és magához húzta. Mae orrába enyhe virágillat kúszott. – Naa, naa – nyugtatgatta doktor Villalobos, mire Mae-ből kitört a sírás, válla rázkódott, könnye, orra Tudta, hogy átáztatja a doktornő vá- szonzakóját, de megkönnyebbülést érzett és megbocsátást, s azon kapta magát, hogy apja tüneteiről beszél, gyengeségéről és a hétvégi esetről.
• Jaj, Mae – simogatta meg haját a doktornő. – Mae.

Mae nem tudta abbahagyni. Elmondta doktor Villalobosnak apja lélekölő  biztosítá- si helyzetét, hogy anyja most már élete végéig apját fogja ápolni, nap mint nap órá- kon át ostromolja telefonon a biztosítót, hogy kiharcoljon egy újabb kezelést…

• Mae – szólalt meg végül a doktornő –, nem kérdezted a HR-t, fölveszik-e a szülei- det a céges biztosítási keretbe?
• Hogyan? – nézett fel
• Van jó néhány munkatársunk, akinek a családtagjai benne vannak a Kör biztosí- tási keretében. El tudom képzelni, hogy ez a te esetedben is lehetséges.

Ilyet Mae még sose hallott.

• Kérdezd meg a HR-t – tanácsolta a doktornő. – Vagyis talán inkább kérdezd meg Annie-t.

• Miért nem szóltál előbb? – kérdezte este Annie az irodájában: hatalmas, fehér szo- ba, földig érő ablakokkal, benne két alacsony kanapé. – Nem tudtam a szüleid biztosí- tási rémtörténetéről.

Mae az egyik falat beborító, bekeretezett fotókat nézte, amelyek mind pornográf formára nyírt fákat és bokrokat ábrázoltak. – Mikor legutóbb itt jártam, még csak hat-hét darab volt, nem?

• Híre ment, hogy szenvedélyes gyűjtő vagyok, úgyhogy most mindennap kapok egyet valakitől. És egyre disznóbbakat. Látod azt ott fönn? – Annie egy hatal- mas fallikus kaktuszra mutatott.

Rézbőrű arc bukkant fel az ajtóban, de a lány teste nem látszott. – Szükséged van rám?

• Persze hogy szükségem van rád – felelte – Ne menj el.
• Arra gondoltam, átmegyek a Szahara-indítóra.
• Vickie, ne hagyj el – mondta Annie fapofával. – Szeretlek, és nem akarok elválni tőled. – Vickie mosolygott, de mintha az járna a fejében, Annie mikor  hagyja  ezt abba, és mikor engedi
• Na jó – mondta Annie. – Nekem is oda kéne mennem, de nem tudok. Úgyhogy

Vickie arca eltűnt.

• Ismerem? – kérdezte

• A csapatomban van – felelte – Most tízen vagyunk, és Vickie a tanácsadóm.

Hallottál erről a Szahara-ügyről?

• Azt hiszem, igen. – Mae olvasott egy belsőkörös közleményt valami olyan tervről, hogy megszámolnák a Szaharában lévő
• Bocs, a papádról beszéltünk – mondta Annie. – Nem értem, miért nem mondtad. Mae az igazat mondta: eszébe se jutott, hogy apja egészségi állapota bármi kapcso-

latba kerülhet a Körrel. Nincs az országban olyan cég, amely fedezné a dolgozók szü- leinek vagy testvéreinek biztosítását.

• Ez így van, de tudod, mi a mi alapelvünk – felelte Annie. – Bármi, ami a munkatár- saink életén javít… – Szemlátomást azt várta, hogy Mae befejezi  a  Mae- nek fogalma se volt. – …az rögtön megoldható. Ezt tudnod kell!
• Benne volt a felvételi tájékoztatódban, Mae! Na jó, megoldom. – Annie pötyögött valamit a telefonjába. – Talán egy kicsit később este. Most rohanok egy megbeszélés-
• Hat óra. – Mae a csuklójára nézett. – Nem is Hat harminc.
• Fiatal az idő! Tizenkettőig itt leszek. Vagy lehet, hogy egész éjjel. Nagyon klassz dolgok vannak. – Annie arca ragyogott, felvillanyozta a lehetőség. – Valami zaftos orosz adóüggyel Azok a palik nem lacafacáznak.
• Itt alszol a szállóban?
• Á, nem. Inkább csak összetolom ezt a két kanapét. Jaj, basszus. Mennem kell. Sze-

Annie megölelte Mae-t, és elment.

Mae egyedül maradt Annie szobájában. Döbbenten állt. Lehetséges, hogy apjának hamarosan valódi egészségbiztosítása lesz? Lehet, hogy véget ér szülei életének ke- gyetlen paradoxona: a biztosítókkal folytatott állandó küzdelem, amely aláássa apja egészségét, és megakadályozza, hogy anyja dolgozzon és megkeresse a pénzt apja ápolására?

Mae telefonja megzizzent. Annie volt az.

• És ne aggódj. Tudod, hogy az ilyesmiben nindzsa Meglesz. – És letette. Mae kinézett az ablakon San Vincenzóra, melynek java részét az utóbbi néhány év-

ben építették vagy renoválták: vendéglőket a Kör munkatársai számára, hoteleket a Kör látogatói részére, üzleteket a körösök és látogatóik becsábításának reményével, iskolákat a körös gyerekeknek. A Kör ötven épületet vett át a környéken, és lepusz- tult raktárépületeket alakított át falmászó csarnokká, iskolává, szerverparkká; min- den épülete merész, sosem látott alkotás, amely messze meghaladja a környezetbarát építési követelményeket.

Mae telefonja újra megszólalt, megint Annie hívta.

• Jó hír, hamarabb, mint vártam. Utánanéztem, és nem nagy ügy. Nagyjából egy tucat szülő van benne a keretben, sőt néhány testvér is. Nyomtam a dolgot itt-ott, úgyhogy azt mondják, föl tudják venni a papádat.

Mae ránézett a telefonjára. Négy perce, hogy ezt az egészet szóba hozta Annie-nek.

• Ez komoly?

• Anyukádat is szeretnéd fölvetetni? Hát persze. Ő egészségesebb, úgyhogy az könnyű. Mind a kettőjüket fölvesszük.
• Mikor?
• Gondolom,
• Ez
• Ne már, higgy Egy kicsit – felelte Annie lihegve. Gyalogolt, gyors iram- ban. – Nem nehéz ügy.
• Akkor mondjam meg a szüleimnek?
• Miért, azt akarod, hogy én mondjam meg?
• Nem, Csak azt kérdezem, hogy biztos-e.
• Tényleg nem olyan nagy dolog. Tizenegyezer emberünk van a biztosítási keretben. Jogos, hogy mi diktáljuk a feltételeket, nem?
• Köszönöm,
• Holnap felhív valaki a HR-től. A részleteket majd ti megbeszélitek. Megint muszáj Most már tényleg késésben vagyok.

És újra letette.

Mae fölhívta a szüleit, előbb a mamájának mondta el, aztán a papájának, ujjongás következett, aztán könnyek, tovább dicsérték Annie-t, mint a család megmentőjét, aztán jött egy zavarba ejtő fejtegetés arról, hogy Mae igazi  felnőtt lett, és hogy a szü- lők mennyire szégyellik, hogy rászorulnak, mondták, hogy így rászorulnak a fiatal lányukra, micsoda elfuserált rendszer  ez, amibe mindnyájan beleragadtunk, mond- ták. De nagyon köszönjük, mondták, nagyon büszkék vagyunk rád. És amikor Mae egyedül maradt a telefonban az anyjával, a mama ezt mondta: – Mae, nemcsak apád életét mentetted meg, hanem bizony isten az enyémet is, édes kis Maebelline-em.