Ne haragudj.

Mae képtelen volt ránézni Francisre.

• Ne haragudj. Nem tudom, miért vagy olyan dühös.

Mae nem akarta, hogy a fiú a közelében legyen. Visszament az asztalához, de Fran- cis utána jött, és most ott állt fölötte, mint egy dögevő madár. Mae nem nézett rá, gyűlölte; kifejezéstelen arc, álnok szempár – látni sem akarja többet a nyomorult áb- rázatát, és egyébként is dolgoznia kell. Megnyílt a délutáni csúszda, és nagy a forga- lom. – Majd később beszélünk – mondta, de esze ágában se volt beszélni vele, sem az- nap, se semmikor. Ez a bizonyosság maga volt a megkönnyebbülés.

Francis végül is elment, legalábbis testi valójában, de percek múlva feltűnt Mae harmadik képernyőjén, és bocsánatért esedezett. Azt mondta, tudja, hogy ezt nem kellett volna így Mae-re zúdítania, de Gus mindenáron meglepetést akart. Francis a délután folyamán negyven vagy ötven bocsánatkérő üzenetet írt, magyarázta, Mae milyen menő, és mennyivel jobb lett volna, ha fölmegy a színpadra, hiszen az embe- rek neki tapsoltak. Magyarázta, hogy amit kivetítettek, az mind nyilvánosan hozzá- férhető, nincs közte semmi kínos, elvégre csupa olyasmiből szemezgették ki, amit maga Mae tett föl a netre.

Mae tudta, hogy ez igaz. Nem azért volt dühös, mert kiteregették az allergiáit. Vagy hogy mi a kedvenc étele. Évek óta nyíltan ír ezekről a dolgokról, és úgy érzi, részben épp azt szereti az online jelenlétben, hogy beszélhet arról, mit szeret és mit nem, és ugyanezt elolvashatja másokról.

Akkor mi volt olyan megalázó Gus előadásában? Mae nem tudta megfogalmazni. A váratlansága? Vagy az algoritmusok pontossága? Talán. De hát az egész nem is annyira pontos, ez volna a baj? Hogy egy preferencia-mátrixot tálalnak úgy, mint lé- nyed lényegét, mint éned teljességét? Talán ez az. Tükör, csak éppen hiányos és torz. És ha Francis kíváncsi bármire vagy minderre, miért nem képes tőle megkérdezni? Mae harmadik képernyőjét aznap délután mégis elárasztották a gratuláló üzenetek.

Bámulatos vagy, Mae. Szuper, újonc.

Semmi lovaglás. Esetleg egy láma?

Végigcsinálta a délutánt, csak öt után vette észre, hogy villog a telefonja. Anyja há- rom üzenete is elkerülte a figyelmét. Amikor meghallgatta őket, ugyanúgy szólt mind a három: „Gyere haza.”

Miközben áthajtott a dombokon, aztán az alagúton kelet felé, felhívta a mamáját, és megtudta, miről van szó. Apjának rohama volt, kórházba került, éjszakára benn tartották megfigyelésre. Mae egyenesen a kórházba menjen, mondta a Mama. De mi- kor odaért, a Papa már nem volt ott. Mae felhívta az anyját.

• Hol van?
• Ne haragudj. Most értünk haza. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar ide- érsz. Jól van.

Így hát Mae hazaindult. Amikor kifulladva, dühösen és ijedten befutott a szülői ház elé, a kocsifeljárón Mercer Toyota kisteherautóját látta meg, amitől fölment az agy- vize. Épp Mercer hiányzott ide. Nélküle is elég paprikás lesz a hangulat.

Benyitott, és nem a szüleit pillantotta meg, hanem Mercer hatalmas, formátlan alakját. Ő állt az előszobában. Valahányszor egy idő után újra látta Mercert, mindig megdöbbent, hogy mekkora és milyen idomtalan. Most még a haja is hosszabb volt, ez is növelte a tömegét. Feje minden fényt elfogott.

• Hallottam a kocsidat – mondta Egy körtét tartott a kezében.
• Miért vagy itt? – kérdezte
• Áthívtak segíteni – felelte
• Papa? – Mae elrohant Mercer mellett, be a nappaliba. Apja odabent pihent, a tévé előtt, a kanapén, és baseballt nézett.

Csak a szemét fordította Mae felé, a fejét nem. – Szervusz, kicsim. Hallottalak oda- kintről.

Mae leült a dohányzóasztalra, és megfogta apja kezét. – Jobban vagy?

• Tulajdonképp csak ijedtség volt. Súlyosan indult, de aztán hamar eny- hült. – Szinte észrevétlenül megemelte a fejét, hogy kilásson Mae mögül.
• A meccset akarod nézni?
• Ez a kilencedik inning – felelte a

Mae elült az útból. Anyja jött be. – Mercert hívtuk át, hogy segítse be apádat a kocsi- ba.

• Nem akartam mentőt – mondta a papa, miközben változatlanul a baseballt nézte.
• Szóval roham volt? – kérdezte
• Nem tudni biztosan – felelte a konyhából
• Hallhatnám a választ a saját szüleimtől? – kiáltott ki
• Mercer egy életmentő – mondta a
• Miért nem hívtatok fel, hogy nem olyan komoly? – kérdezte
• Komoly volt – felelte a – Akkor hívtalak.
• De most baseballt néz.
• Most nem komoly – mondta az anyja –, de egy darabig tényleg nem tudtuk, mi Azért hívtuk Mercert.
• Megmentette az életemet.
• Nem hiszem, hogy Mercer mentette meg az életedet,
• Nem mondom, hogy halálomon De tudod, mennyire utálom a mentős cirkuszt, a szirénázást, meg hogy a szomszédok is mind meghallják. Úgyhogy csak

felhívtuk Mercert, öt perc múlva itt volt, besegített a kocsiba, be a kórházba, és kész. Így egész más volt.

Mae füstölgött. Két órát autózik teljes pánikban, erre itt találja az apját, amint a ka- napén fekve baseballt néz. Két órát autózik, és a volt barátja várja itt a házban, mint a család felkent hőse. Ő meg micsoda? A hanyag gyermek. Akire nincs is szükség. Erről eszébe jutott, mit nem bír Mercerben: hogy imádja, ha kedvesnek tartják, és erről mindenkit értesít is – hát ettől megy Mae a falnak, mert egyfolytában azt kell hallgat- nia, ez a Mercer milyen kedves, milyen becsületes, milyen megbízható, milyen empa- tikus. Holott ővele, valahányszor szüksége lett volna rá, mindig  zárkózott volt, mor- cos és megközelíthetetlen.

• Kérsz csirkét? Mercer hozta – mondta az anyja, mire Mae úgy döntött, ez a legal- kalmasabb végszó, hogy visszavonuljon a fürdőszobába egy-két percre, vagy inkább tízre.
• Rendbe szedem magam – mondta, és fölment az emeletre.

Később, amikor már megvacsoráztak, és a szülők beszámoltak a nap eseményeiről

• hogyan homályosult el rémisztően Mae apjának látása, hogyan súlyosbodott a kéz- zsibbadása, amely tüneteket az orvosok mind normálisnak és megoldhatónak, de legalábbis kezelhetőnek tartanak –, és miután a szülők lefeküdtek, Mae és Mercer ki- ült a hátsó A fűből, a fákból, az eső áztatta szürke palánkból még mindig dőlt a meleg.
  • Köszönöm, hogy segítettél – mondta
  • Nem volt nehéz. Vinnie könnyebb, mint

Mae nem szívesen hallotta ezt. Nem akarta, hogy apja könnyebb legyen, hogy könnyű legyen cipelni. Témát váltott.

• Hogy megy az üzlet?
• Nagyon jól. Nagyon jól. Múlt héten föl kellett vennem egy Hát nem klassz?

Inasom van. És a te állásod? Szuper?

Mae elképedt. Mercer ritkán ilyen energikus.

• Tényleg szuper –
• Jó hallani. Reméltem, hogy beválik. És mit csinálsz, programozol vagy ilyesmi?
• Az ÜT-n Az Ügyféltapasztalat osztályon. Most a hirdetőkkel foglalkozom. Várj csak. A minap láttam valamit a te áruiddal kapcsolatban. Kikerestelek, és volt ott egy komment, hogy valaki sérülten kapott meg valamit. Nagyon pipa volt. Gon- dolom, olvastad.

Mercer teátrálisan kifújta a levegőt. – Nem olvastam. – Elborult az arca.

• Ne izgasd magad – mondta – Csak valami hülye.
• És most itt van a
• Nem tehetek róla. Én csak…
• Te csak felvilágosítottál, hogy van valahol egy dilinyós alak, aki utál, és ártani akar az üzletemnek.
• Más bejegyzések is voltak, és a többség pozitív. Egy meg kifejezetten – Gör-

getni kezdte telefonján a kommenteket.

• Kérlek. Légy szíves, ne olvasd fel.
• Itt is „Ezért a szarért áldozta életét az a sok szegény szarvas?”
• Mae, kértelek, hogy ne olvasd
• Micsoda? De hát olyan vicces!
• Hogy kéne fogalmaznom, hogy figyelembe vedd, amit kérek?

Ezt a Mercert nem állhatta Mae: ezt a tüskéset, morcosat, fölényeset.

• Miről beszélsz?

Mercer nagy levegőt vett, és Mae tudta, hogy most szónoklat következik. Ha volna pulpitus, most föllépne rá, és sportzakója zsebéből elővenné a jegyzeteit. Két év kö- zösségi főiskola után professzornak képzeli magát. Tartott már előadást Mae-nek az organikus marhahúsról meg a King Crimson együttes korai számairól, és mindig ez- zel a nagy levegővel kezdte, ezzel a nagy levegővétellel, amely azt üzente: Helyezd magad kényelembe, jó hosszú lesz, és odaleszel tőle.

• Mae, meg kell hogy kérjelek…
• Tudom, hagyjam abba az ügyfélmegjegyzések felolvasását.
• Jó. – Nem, nem ezt akartam volna…
• Vagy épp azt akarod, hogy olvassam őket?
• Mae, mi lenne, ha hagynál végigmondani egy mondatot? Akkor megtudnád, mit Nem használ, ha minden mondatom végét megtippeled, mert mindig rosszul tippelsz.
• De hát olyan lassan beszélsz.
• Normálisan beszélek. Te vagy türelmetlen.
• Jó. Beszélj.
• De most meg zihálsz.
• Azt hiszem, csak unom
• A beszédet.
• A lassú beszédet.
• Azért elmondhatom? Három perc az egész. Van rám három perced, Mae?
• Három perc, ami alatt nem találod ki, mit fogok Meglepetés lesz.
• Akkor jó. Mae, másképp kell kommunikálnunk. Mindig valami szűrőn át látlak vagy hallok rólad. Linkeket küldesz, idézed, mit mondott rólam valaki, elmondod, hogy láttad a fényképemet valakinek az üzenőfalán… Mindig ez a harmadik-fél Még amikor élőszóban beszélünk, akkor is azt hallom tőled, mit gondol ró- lam egy idegen. Lassan már olyan, mintha sose volnánk egyedül. Ha találkozunk, mindig százan vannak jelen. Mindig száz másik ember szemével nézel.
• Ne dramatizáld a
• Csak szeretnék közvetlenül veled beszélni. Anélkül, hogy odahoznál minden ide- gent, akinek esetleg véleménye van rólam.
• Nem csinálom
• De igen, Pár hónappal ezelőtt olvastál valamit rólam, emlékszel? És amikor

találkoztunk, feltűnően kimérten viselkedtél.

• Mert azt olvastam, hogy veszélyeztetett állatfajokat használsz a munkádhoz!
• Csakhogy sose csináltam
• És én ezt honnan tudjam?
• Kérdezd meg tőlem! Megkérdezheted! Tudod, milyen abszurd, hogy te, a barátom, a volt barátnőm olyanoktól szerzel rólam információt, akik soha nem is láttak? Ülök veled szemben, és ezen a fura ködön át nézünk egymásra!
• Értem. Bocsánat.
• Megígéred, hogy abbahagyod ezt?
• Az internet olvasását?
• Felőlem azt olvasol, amit akarsz. De ha mi egymással kommunikálunk, akkor közvetlenül akarok kommunikálni. Te írsz nekem, én írok Te kérdezel, én fe- lelek. Harmadik féltől ne szerezz be rólam híreket.
• De Mercer, neked céged van. Ott kell lenned a neten. Ezek a kuncsaftjaid, ez az ő véleményük, ebből tudod, sikeres vagy-e. – Mae fejében a Körnek fél tucat olyan esz- köze kavargott, amelyről tudta, hogy segítene föllendíteni Mercer üzletét. De Mercer egy lúzer. És erre még büszke
• Nézd, Mae, ez nem igaz. Egyszerűen nem igaz. Abból tudom, hogy sikeres vagyok, hogy veszik a csillárokat. Hogy megrendelik, én megcsinálom, a vevők meg kifize- Ha azután akarnak mondani valamit, akkor fölhívhatnak vagy írhatnak. Szóval ez az egész izé, amiben te benne vagy, ez színtiszta pletyka. Emberek beszélnek a má- sikról az illető háta mögött. Ennek az egész közösségi médiának, a sok véleményírás- nak és kommentnek jórészt ez a lényege. Az eszközeitek a valódi kommunikáció fő- áramába emelték a pletykát, a szóbeszédet meg a találgatást. Ráadásul tök gagyi az egész.

Mae nagyot fújt.

• Imádom, ha ezt csinálod – jegyezte meg Mercer. – Azt jelenti, hogy nem tudsz mit felelni? Akinek húsz évvel ezelőtt számológépes órája  volt, az, ugye, nem  volt annyi- ra menő? És ha egész nap a számológépes órájával játszott  odahaza, akkor  világos volt, hogy nem valami  társas lény. És az olyan vélemények, hogy „Like” meg  „Mo- soly” legkésőbb a felsőtagozatig voltak használatban. Kaptál  óra  alatt  egy  levelet, hogy „Szereted az unikornist meg  a  matricát?”  Mire azt írtad vissza, „Igen, szeretem az unikornist meg a matricát! Mosoly!” Ilyesmi. De most már nemcsak az iskolások csinálják ezt, hanem mindenki, úgyhogy néha az az érzésem, bekerültünk valami fordított zónába, valami tükörvilágba, ahol teljesen eluralkodott a végletes Gagyisította magát a világ.
• Mercer, fontos neked, hogy menő legyél?
• Úgy nézek ki? – Végigsimította növekvő pocakját, rongyos katonai ingét. – Egyér- telmű, hogy nem vagyok  nagymenő. De emlékszem, amikor John Wayne-t meg  Ste- ve McQueent láttad, azt mondtad, Hűha, ez a két pasi király! Lovagolnak, motoroz- nak, körbecsavarogják a földet, és jóvátesznek minden

Mae-ből kirobbant a nevetés. Látta a telefonján, hány óra. – Már több telt el, mint három perc.

Mercer nem tágított. – A filmsztárok könyörögnek az embereknek, hogy kövessék a zing posztjaikat. Rimánkodó üzeneteket írnak mindenkinek, hogy küldjenek egy mosolyt. Na és a levelezőlisták, beszarás! Mindenki levélszemetet gyárt! Tudod, mivel töltök napi egy órát? Töröm a fejem, hogyan iratkozzak le a levelezőlistákról anélkül, hogy megsértenék valakit. Ez az új  érzékenység, ez  mindent átitat. – Felsóhajtott, mint aki kimondott valami nagyon fontosat. – Ez már egy nagyon más bolygó.

• Jó értelemben más – érvelt Mae. – Ezerféle szempontból jobb, el is tudom sorolni. De azon nem tudok segíteni, hogy te nem vagy társas lény. Vagyis hogy a társasági igényeid olyan minimálisak…
• Szó sincs róla, hogy ne volnék társas lény. Az De azok az eszközök, ame- lyeket ti gyártotok, abnormális, extrém társasági igényeket hoznak létre. Senkinek sincs szüksége olyan szintű kapcsolatra, amilyet ti kínáltok. Nem nyújt semmit. Nem táplál. Olyan, mint a nassolás. Tudod, hogyan kísérletezik ki a nassolnivalót? Tudományosan meghatározzák, pontosan mennyi só és mennyi zsiradék kell ahhoz, hogy egyfolytában egyél. Nem vagy éhes, nincs szükséged ennivalóra, nincs hasznod belőle, de mégis falod tovább az üres kalóriákat. Ezt nyomjátok ti is. Ugyanezt. Szá- molatlan üres kalóriákat, csak éppen a digitális-szociális változatot. És pontosan ki- méritek, hogy ugyanúgy függőséget okozzon.
• Úristen!
• Ismered, milyen, amikor megeszel egy zacskó chipszet, aztán dühös vagy magad- ra? Tudod, hogy ártottál magadnak. Hát ugyanilyen érzés fog el a digitális zabálás után, és tudod Haszontalannak érzed magad, üresnek és csökkent értékűnek.
• Én sosem érzem magam csökkent értékűnek. – Mae-nek eszébe jutott a ma aláírt petíció, melyben több munkaalkalmat követelnek a Párizs külvárosaiban élő beván- dorlóknak. Lelkesítő volt, és lesz foganatja. De Mercer nem tud erről, se semmiről, amit Mae csinál, amit a Kör csinál, de ő most rosszul van Mercertől, nincs is kedve mindezt elmagyarázni.
• És elérték, hogy már simán beszélgetni se tudok veled. – Mercer még mindig be- szélt. – Vagyis nem írhatok neked e-mailt,  mert  rögtön  továbbküldöd  Nem küldhetek fényképet, mert kiteszed az oldaladra. És eközben a céged minden üzenetünket letapogatja, hogy olyan információkhoz jusson,  amelyeket  pénzzé  te- het. Szerinted nem őrjítő?

Mae ránézett Mercer kövér arcára. Mindene egyre kövérebb. És mintha tokája nőne. Lehet valakinek tokája huszonöt évesen? Nem csoda, hogy nassolnivalók járnak az eszében.

• Kösz, hogy segítettél a papámnak – mondta Mae, bement a házba, és várta, hogy Mercer Beletelt néhány percbe – Mercer mindenáron ki akarta inni a sörét

–, de aztán viszonylag hamar elment. Mae eloltotta a földszinti villanyokat, fölment a régi szobájába, és ledobta magát az ágyra. Megnézte az üzeneteit, talált pár tucatot, amelyek érdemesek a figyelemre, azután, mivel még csak kilenc óra volt, és a szülei már aludtak, bejelentkezett a körös azonosítójával, elintézett pár tucat ügyfélbeje- lentést, és úgy érezte, minden elküldött válasszal jobban kimossa magából Mercert. Éjfélre újjászületett.

Szombaton Mae a régi ágyában ébredt, és reggeli után elüldögélt apjával, együtt nézték a profi női kosárlabdát, amiért apja nagyon lelkesedett. A nap többi részét kártyázással meg ügyintézéssel töltötték, aztán együtt elkészítették azt a hirtelen sült csirkét, amelyet a szülők a keresztény egylet főzőtanfolyamán tanultak.

Vasárnap reggel ugyanez volt a rutin: Mae sokáig aludt, jólesően zsibbadtan ébredt, beballagott a tévé elé, ahol apja most is női kosármeccset nézett, ezúttal vastag fehér fürdőköpenyben, amit egy barátja fújt meg egy Los Angeles-i hotelből.

Anyja odakint volt, a műanyag kukát foltozgatta erős ragasztószalaggal, mert megrágták a mosómedvék, hogy hozzáférjenek a szeméthez. Mae-nek zsibbadt volt az agya, a teste is csak heverészésre vágyott. Most jött rá, hogy egész héten folytonos riadókészültségben élt, és éjjelente sosem aludt többet öt óránál. Hogy itt ül a szülők félhomályos nappalijában, nézi ezt a számára semmitmondó kosármeccset, a röpkö- dő lófarkakat és copfokat, hallgatja a tornacipők csikorgását, az maga a kikapcsoló- dás, a mennyország.

• Fölsegítenél, kicsikém? – kérte az apja, akinek két ökle a kanapéba süllyedt, még- sem tudott fölemelkedni a mély párnákról.

Mae fölállt, és apja kezéért nyúlt, de ekkor halk csorgást hallott.

• Az istenit! – sziszegte a papa, és megpróbált visszaülni. Aztán mégis inkább az ol- dalára dőlt, mintha eszébe jutott volna, hogy valami törékeny van
• Behívnád anyádat? – kérte összeszorított foggal és lehunyt
• Mi a baj? – kérdezte

Apja kinyitotta a szemét, amelyben szokatlan düh villogott. – Légy szíves, hívd be anyádat!

• Itt vagyok én. Hadd segítsek – mondta Mae, és újra a kezéért nyúlt. De apja ellökte a kezét.
• Hívd be anyádat!

Ekkor Mae megérezte a szagot. Apja becsinált.

A papa hangosan kifújta a levegőt, hogy összeszedje magát. Majd halkabban ezt mondta: – Nagyon kérlek, kislányom. Hívd be a mamát.

Mae kirohant a kapuhoz. Amikor megtalálta anyját a garázs mellett, elmondta neki, mi történt. A mama nem rohant be, hanem két kezébe fogta Mae kezét.

• Azt hiszem, jobb, ha most elindulsz – – Apád biztosan nem akarja, hogy ezt lásd.
• De hát tudok segíteni – ellenkezett
• Drágám, kérlek. Muszáj, hogy maradjon valami az emberi méltóságából.
• Bonnie! – harsant fel odabentről a papa

A mama megragadta Mae kezét. – Mae, édesem, pakolj össze. Pár hét múlva talál- kozunk, jó?