Mae elköszönt és eljött. Örült a szabad délutánnak. Nyugat felé vette az irányt. Nyu- godt, napos idő volt, a kocsi mellett visszafelé futó táj csupa élénk, egyszerű szín: ké- kek, sárgák, zöldek. A part közelébe érve Mae az öböl felé fordult. Ha siet, kajakozhat néhány órát.

A kajakozással Mercer ismertette meg. Mae addig úgy gondolta, idétlen, unalmas dolog a víz színén ülve küzdeni azzal a nagy fagylaltoskanállal. Fárasztó a folytonos törzsforgatás, a tempó pedig lassú. De aztán Mercerrel kipróbálta, nem profi hajó- ban, hanem valami egyszerűbb változatban, ahol magasabban ül az ember, kilátszik a lábszára, lábfeje. Körbelapátolták az öblöt, sokkal gyorsabban haladtak, mint Mae várta, fókákat és pelikánokat láttak, és Mae arra a meggyőződésre jutott, hogy ezt a sportot botrányosan alulbecsülik, az öblöt pedig sajnálatosan kevéssé használják.

Annak idején egy apró strandról indultak, ahol a hajókölcsönzéshez nem kellett se felkészültség, se fölszerelés, se semmi; csak kifizették a tizenöt dolláros óradíjat, és percek múlva már kinn is voltak a tiszta, hideg öbölben.

Mae most letért az autópályáról a part felé, és hamarosan meglátta a nyugalmas, si- mán fénylő vizet.

• Hahó – szólalt meg egy

Amikor Mae megfordult, egy karikalábú, göndör hajú idősebb nőt látott. Marion volt, a Hajadon Hajói tulajdonosa. Ő volt a hajadon, immár tizenöt éve, amióta meg- nyitotta vállalkozását, miután a papír- és írószer-kereskedésből meggazdagodott.

Ezt akkor mondta el Mae-nek, amikor először bérelt nála kajakot, és azóta mindenki- nek elmesélte, mert úgy gondolta, mulatságos történet, hogy valaki a papírkereske- désből gazdagszik meg, aztán pedig kajak- és evezőkölcsönzőt nyit. Mae sose jött rá, miért vicces ez Marion szerint, de az asszony  kedves volt és készséges, még  akkor is, ha Mae – mint most – zárás előtt pár órával kért kajakot.

• Fantasztikus a víz – mondta – Csak ne menj be nagyon messzire.

Marion segített Mae-nek behúzni a kajakot a homokon és a köveken az apró hullá- mokig, aztán becsatolta rajta a mentőmellényt. –  És ne felejtsd el: a  lakóhajósokat nem szabad zavarni. A nappalijuk épp szemmagasságban van, úgyhogy semmi ku- kucskálás. Cipőt, széldzsekit nem kérsz? – kérdezte. – Lehet, hogy átázol.

Mae megrázta a fejét, és beszállt a kajakba mezítláb, abban a farmerban-kardigán- ban, amiben ebédelni volt. Pillanatok alatt maga mögött hagyta a halászhajókat, a hullámtörőket meg az állószörfösöket, és már kint is volt az öböl nyílt vizén.

Sehol senki. Régóta nem érti, hogy erre a szakaszra miért járnak olyan kevesen. Jet- ski egy darab se. Itt-ott egy halász, olykor egy motorcsónak, vízisíző sehol. Vitorlás akad, de korántsem annyi, mint az ember gondolná. Hogy hideg a víz, az nem elég magyarázat. Annyi más szabadtéri programlehetőség volna itt, Észak-Kaliforniá- ban? Rejtély, de Mae nem bánta. Több víz jut neki.

Beevezett az öböl közepére. Csakugyan borzasabb lett a víz, hidegen loccsant a lábá- ra. Jólesett, sőt Mae a kezét is bedugta, egy maroknyi vízzel megmosta az arcát meg a tarkóját. Amikor kinyitotta a szemét, vagy tíz méterről egy fóka bámult rá, mint egy kutya, akinek az udvarába idegen tolakodott be. Kerek feje szürke volt és fényes, mint a csiszolt márvány.

Mae az ölébe fektette a lapátot. Nézte a fókát, az nézte őt. Fekete gombszeme nem árult el semmit. Mae nem mozdult, a fóka sem. Megdermesztette őket a kölcsönös tisztelet, és mintha mind a ketten kiélvezték volna az elnyújtott pillanatot. Minek mozdulnának?

Egy szélfuvallat Mae felé hozta az átható fókaszagot. Múltkori kajakozásakor vette észre ezt a jellegzetes szagot, a tonhal és az ázott kutyaszag keverékét. Jobb, ha szél- irányban van az ember. A fóka, mintha hirtelen elszégyellte volna magát, lebukott a víz alá.

Mae tovább evezett, el a parttól. Kiszemelt egy piros bóját jócskán benn az öbölben, egy félsziget hajlatánál, odáig  akart eljutni. Beletelik vagy félórába, és útközben el- hagy majd több tucat lehorgonyzott bárkát meg  vitorlást. Sok  köztük  a  lakóhajó, s bár Mae tudta, hogy nem illik benézni az ablakokon, nem állta meg, hogy oda ne pil- lantson – mennyi rejtély van egy-egy fedélzeten! Ezen a bárkán miért van motorbi- cikli? Azon a jachton miért leng a konföderációs zászló? Észrevette, hogy a távolban hidroplán köröz.

Háta mögött feltámadt a szél, kajakját gyorsan a piros bóján túlra repítette, immár közelebb a túlparthoz. Eredetileg nem ott akart kikötni, még sosem evezte át az öb- löt, de most egyszer csak ott volt előtte a túlpart, alatta meg, ahogy sekélyült a víz, feltűnt a tengerifű.

Kiugrott a kajakból, s talpa sima, kerek köveket ért. Ám ahogy kifelé húzta a kaja-

kot, mélyebb lett a víz, s ellepte a lábát. Nem hullám volt, hanem a meder hirtelen mélyülése. Mae hol a szárazon állt, hol térdig a vízben, csuromvíz farmerban.

Megint sekély lett a víz, és széles hínársáv tűnt elő, furcsa, csillámosan kékben, zöldben játszó. Amikor Mae kézbe vette, sima és gumiszerű volt, s a széle csupa fodor. Mae jéghideg vízben állt, de ez nem zavarta. Leült a sziklás partra, fölvett egy botot, és a csörömpölő, sima kavicsok közé rajzolgatott vele. A kiforgatott pici rákok bosszúsan iramodtak új búvóhelyek felé. Pelikán szállt le egy kiszáradt, fehérre fa- kult fatörzsre, amely az acélszürke vízből ferdén kinyúlva lomhán az égre mutatott.

És akkor Mae hirtelen zokogni kezdett. Apja egy romhalmaz. Nem, nem romhal- maz. Nagy méltósággal viseli ezt az egészet. De ma délelőtt annyira fáradt volt, olyan megvert, beletörődő, mintha tudná, hogy képtelen egyszerre fölvenni a harcot a tes- tében zajló folyamattal meg a biztosítókkal, akiktől az ápolása függ. És ő nem tehet érte semmit. Dehogynem, nagyon is tehetne. Otthagyhatná az állását. Felmondhat- na, intézhetné helyette a telefonokat, megharcolhatná helyette a sok csatát, hogy jobban legyen. Egy jó kislány ezt csinálná. Egy jó gyerek, egy egyke ezt csinálná. Egy rendes egyke mellette maradna az elkövetkező három-öt évben, amíg apja még moz- gásra képes és ép, segítene neki, segítene az anyjának, részt venne a családi gépezet- ben. De tudta, hogy a szülei nem hagynák. Nem engednék. Így aztán két kő közt őrlő- dik majd, a munkája között, amelyre szüksége van, és amelyet imád, meg a szülei kö- zött, akiknek nem tud segíteni.

Mindenesetre jólesett a sírás, ahogy rázkódott a válla, ahogy – mint kicsi korában –

folytak a forró könnyek az arcán, érezte a sót a nyelvén, orrát az inge aljába törölte. Amikor elállt a zokogás, Mae vízre tolta a kajakot, és már evezett is lendületesen visszafelé. Az öböl közepén megállt. Könnyei fölszáradtak, egyenletesen lélegzett. Megnyugodott, erőt érzett magában, de a piros bója már nem érdekelte, nem akarta elérni, csak ült, ölében a lapát, hagyta, hogy ringassák a hullámok, kezét-lábát meg- szárítsa a napmeleg. Ha távol került a parttól, máskor is gyakran csinálta ezt: ült mozdulatlanul, és érezte odalent az óceán hatalmas tömegét. Leopárdcápák vannak errefelé, sasráják meg medúzák, és olykor egy barnadelfin, de Mae most egyet se lá- tott. Odalent rejtőzködnek a sötét vízben, a maguk párhuzamos, fekete világában, s a tudat, hogy ott vannak, de nem tudni hol, és igazából nem tudni róluk semmi mást, ebben a pillanatban furcsán helyénvalónak tűnt. A messzeségben Mae enyhe ködfá- tyolon át látta az öböl és az óceán határát, ahol egy hatalmas tartályhajó épp nekivá- gott a nyílt vizeknek. Indulni kéne, gondolta Mae, de minek. Nincs miért menni bár- hová. Elég, hogy itt van az öböl közepén, semmi dolga, semmi néznivalója. Majdnem egy órát lebegett így. Orrát néha újra megcsapta a kutya- és tonhalszag, körülnézett, hátha megint lát egy kíváncsi fókát, akivel figyelhetik egymást, s eltűnődhet, vajon a fóka is tudja-e, ahogy ő, milyen jó ez, és micsoda szerencséjük van, hogy ez az egész itt csak a kettejüké.

Késő délutánra föltámadt a szél az óceán felől, s nem volt könnyű visszajutni a

partra. Mire hazaért, Mae végtagjai ólmosak lettek, feje lelassult. Salátát kevert ma- gának, s az ablakon kikönyökölve megevett fél zacskó rósejbnit. Nyolckor elnyomta az álom, és tizenegy órát aludt egyhuzamban.

Ahogy Dan előre megmondta, a délelőtt mozgalmas volt. Reggel nyolckor össze- hívta a százvalahány ÜT-munkatársat, és figyelmeztette őket, hogy a csúszda hétfő reggeli megnyitása mindig kockázatos. Hétfő reggel ott várja őket minden ügyfél, aki a hétvégén kérdezett volna valamit.

Igaza lett. A csúszda megnyílt, a levélözön megindult, és Mae nagyjából tizenegyig küzdött az árral, akkor jutott egy kis lélegzethez. Negyvenkilenc kérést intézett el, és az eddigi legalacsonyabb átlagpontszámot szerezte, 91-et.

• Ne aggódj – üzente – Tipikus hétfő. Csak küldj ki minél több utólevelet.

Mae egész délelőtt küldözgette az utóleveleket, mérsékelt sikerrel. Az ügyfelek mor- cosak voltak. Az egyetlen jó hír a belső postán érkezett: Francis ebédelni hívta. Az ÜT- munkatársaknak hivatalosan egy óra ebédidő járt, de Mae senkit se látott, aki húsz percnél hosszabb időre ott hagyta volna az íróasztalát. Ennyit ő is engedélyezett ma- gának, noha a fejében ott zakatoltak anyja szavai, hogy az ebédelés súlyos kötelesség- mulasztás.

Késve ért az Üvegmenzára. Körbenézett, aztán föl, végül pár szinttel följebb meglát- ta Francist, egy plexi bárszéken ülve lógázta a lábát. Mae integetett, de Francis nem vette észre. Diszkréten kiáltott is neki, hiába. Hülyén érezte magát, de végül sms-t küldött, figyelte, ahogy megkapja, körülnéz, észreveszi őt, és int neki.

Mae végigállta a sort, vett egy vega burritót meg valami új, organikus üdítőt, aztán leült Francis mellé. A fiú tiszta, de gyűrött, legombolt gallérú ingben volt és sokzse- bes, bő nadrágban. Magas széke a kinti medence felé nézett, amely mellett egy csapat munkatárs valami röplabdafélét adott elő.

• Nem valami sportos társaság – jegyezte
• Hát nem – helyeselt Mae. Míg Francis a lenti zűrös hadonászást nézte, Mae meg- próbálta gondolatban rákopírozni ezt az arcot arra, amit első este látott. Ugyanaz a sűrű szemöldök, ugyanaz a karakteres orr. De az egész fiú mintha összezsugorodott Keze, ahogy késsel-villával kettévágta a burritóját, meglepően vékony volt.
• Már-már perverz itt ez a rengeteg sportolási lehetőség – szólalt meg a fiú –, ami- kor sporttehetség meg nincsen. Mintha Jehova tanúi a véradóközpont mellett lakná- – Most Mae felé fordult. – Kösz, hogy eljöttél. Azt gondoltam, talán már nem is látlak.
• Igen, akkora a rohanás.

Francis az ebédjére mutatott. – Muszáj volt elkezdenem, bocsáss meg. Őszintén szólva nem hittem, hogy eljössz.

• Ne haragudj, hogy késtem – mondta
• Tudom, mi a helyzet. A hétfői áradattal kell megbirkóznod. Az ügyfelek elvárják. Az ebéd várhat.
• Meg kell mondanom, nagyon rosszul éreztem magam, amiért akkor este úgy vég- ződött a beszélgetésünk. Bocsáss meg Annie
• Ti tényleg smároltatok? Próbáltam olyan helyet keresni, ahonnan látlak bennete- ket, de…

• Gondoltam, ha fölmászom egy fára…
• Dehogy. Csak Annie ilyen hülye.
• Olyan hülye, aki véletlenül a cég legfölső egy százalékába Ilyen hülye én is szívesen lennék.
• A gyerekkorodról kezdtél mesélni.
• Úristen! A bor lehetett az
• Persze semmit se muszáj

Mae borzalmasan érezte magát, amiért már tudja, amit tud, és reménykedett, hát- ha Francis elmondja neki a történetét, és akkor felülírhatja az előző, másodkézből ka- pott verziót a fiú saját verziójával.

• Semmi baj – mondta Francis. – Meg kellett ismerkednem egy csomó érdekes fel- nőttel, akit az állam azért fizetett, hogy vigyázzon rám. Klassz volt. Mennyi időd van még, tíz perc?
• Egyig érek rá.
• Jó. Akkor még nyolc perc. Egyél. Én majd beszélek. De nem a gyerekkoromról. Ar- ról már tudsz eleget. Gondolom, a zaftos részt Annie már leadta. Szívesen meséli ezt a

Így aztán Mae megpróbált minél többet és minél gyorsabban enni, Francis pedig ar- ról a filmről beszélt, amit előző este látott a campus mozijában. Ott volt a filmrende- ző is, és a vetítés után válaszolt a kérdésekre.

• A film egy nőről szól, aki megöli a férjét meg a gyerekeit, aztán az utólagos beszél- getésből megtudjuk, hogy a rendezőnő régóta harcol a volt férjével a gyerekekért. Erre mindenki elkezdi forgatni a fejét, és arra gondol: „Ez a hölgy most a filmvász- non old meg bizonyos problémákat, vagy…”

Mae fölnevetett, de aztán eszébe jutott Francis iszonyú gyerekkora, és elhallgatott.

• Semmi baj – szólalt meg Francis, mert rögtön tudta, miért némult el Mae. – Nem akarom, hogy azt hidd, lábujjhegyen kell járkálni mellettem. Rég volt, és ha rosszul érezném magam ezen a területen, akkor nem dolgoznék a
• Jó, de akkor is. Ne haragudj. Sose tudom, mit mondjak. Egyébként jól megy a pro- jekt? Mennyire vagy közel a…
• Még mindig olyan tétova vagy – mondta
• Szereted, ha egy nő tétova.
• Különösen a jelenlétemben. Azt akarom, hogy legyél riadt, tétova és félénk, s meg- bilincselve engedelmeskedj minden

Mae nevetni akart, de nem tudott.

Francis a tányérját bámulta. – A francba! Az agyam szépen leparkol a kocsifelhaj- tón, a szám meg nekihajt a csukott garázskapunak. Ne haragudj. Esküszöm, hogy nagyon igyekszem ezen változtatni.

• Semmi Mesélj a…
• A GyerekVonalról. – Francis felnézett. – Tényleg érdekel?

• Mert ha egyszer beindulok, akkor a hétfő délelőtti levéláradatodat lanyha csordo- gálásnak fogod érezni a szövegemhez képest.
• Még van öt és fél percünk.
• Jó. Emlékszel a dániai chip-beültetéses ügyre?

Mae a fejét rázta. Halványan derengett neki valami egy szörnyű gyerekrablásról és gyilkosságról…

Francis az  órájára nézett, szemlátomást arra gondolt, hogy a dán eset elmagyarázá- sa plusz egy percébe fog kerülni. Sóhajtott, és belekezdett. – Szóval pár évvel ezelőtt a dán kormány megpróbálkozott egy programmal, hogy chipet ültessenek a gyerekek csuklójába. Egyszerű eljárás, két másodperc, orvosi szempontból veszélytelen, és rög- tön működik. A  szülő  mindig  tudja, hol a gyereke. Tizennégy éves korig  alkalmaz- ták, és kezdetben mindenki boldog  volt. A jogi  aggályokat ejtették, mert nagyon ke- vés ellenzője akadt, a pártolók száma meg  az  egekbe szökött. A  szülők  lelkesedtek. Szó szerint lelkesedtek. Gyerekekről van szó, a biztonságuk  mindent  megér,  nem igaz?

Mae bólintott, de hirtelen eszébe jutott, hogy ez a történet iszonyatba torkollt.

• Aztán egy nap eltűnt hét Probléma egy szál se, gondolták a zsaruk meg a szülők, tudjuk, hol vannak. Elindultak a chipek nyomában, mind a hét ugyanabba a parkolóba vezetett, de mikor odaértek, egy papírzacskóban találták meg őket, csu- rom véresen. Csak a chipeket.
• Már emlékszem. – Mae-t rosszullét környékezte.
• A holttestekre egy hét múlva akadtak rá, addigra teljes pánik lett úrrá az embere- És a teljes irracionalitás. Azt képzelték, a gyerekrablásnak, a gyilkosságnak a chip az oka, az provokálta a tettest, vonzóbbá tette a feladatot.
• Iszonyú Le is álltak a chipezéssel.
• Le, de az érvelés logikátlan. Különösen itt nálunk. Hány gyerekrablás van itt éven- te, tizenkétezer? Hány gyilkosság? Ott az volt a probléma, hogy szinte a bőr alá ültet- ték a Könnyen ki tudta vágni bárki, ha akarta. De a mi kísérleteink… Sabinét ismered?
• Hát ő is ebben a csapatban Nem fogja elmondani, mert ő is olyasmin dolgo- zik, amiről nem beszélhet. Mindenesetre kidolgozott egy olyan módszert, amellyel a chipet a csontba lehet ültetni. És ez a nagy dolog.
• Melyik csontba?
• Azt hiszem, Miért vágsz ilyen arcot?

Mae igazított a vonásain, próbált semleges arcot vágni.

• Persze hogy agyrém. Mármint az, hogy némelyek úgy paráznak attól, hogy chip kerüljön a fejünkbe, a testünkbe, holott ez az eszköz körülbelül akkora technikai cso- da, mint a walkie-talkie. Nem csinál a világon semmit, csak jelzi, hogy valami hol Ráadásul a chipek már most is ott vannak mindenütt. Chip van minden máso- dik áruban, amit megveszel. Veszel egy hifit, chip van benne. Veszel egy kocsit, egy csomó chip van benne. Némelyik cég az élelmiszer-csomagolásba is chipet tesz, hogy biztosítsa, frissen kerül a piacra. A chip egyszerű nyomkövető. Ha a csontba ültetik,

ott marad, és szabad szemmel nem látható, nem úgy, mint a csuklóba ültetett chip.

Mae letette a burritót. – Tényleg a csontba?

• Mae, képzelj el egy olyan világot, amelyben gyerek többé nem lehetne súlyos bűn- cselekmény áldozata. Abban a minutumban, hogy a srác nincs ott, ahol lennie kell, riadó indul, és rögtön tudni fogják, hova lett. Bárki megtudhatja. A hatóságok azonnal értesülnek róla, hogy eltűnt, de azt is tudják, hol van. Felhívhatják a mamá- ját, és azt mondhatják neki: „Most ment be a plázába”, de másodpercek alatt megta- lálják a zaklatót. A gyerekrablónak csak annyi lehetősége marad, hogy fogja a gyere- ket, berohan vele az erdőbe, csinál valamit, és elmenekül, mielőtt a világ lecsap rá. De erre nagyjából másfél perce van.
• És mi van, ha hatástalanítja a chipet?
• Hát igen, de ki ért hozzá? Hány elektronikai zseni van a pedofilok között? Szerin- tem nagyon kevés. Úgyhogy egy csapásra kilencvenkilenc százalékkal csökken a gye- rekrablás, nemi erőszak, gyilkosság. És csak annyi az ára, hogy a gyerekeknek chip van a bokájukban. Mit szeretnél, egy élő gyereket, akinek chip van a bokájában, de akiről tudod, hogy biztonságban fog felnőni, lent rohangálhat a parkban, elbringáz- hat az iskolába meg minden?
• Úgy akartad folytatni, hogy „Vagy.”
• Igen: vagy halott gyereket? Éveken át tartó izgalmat, valahányszor a gyereked el- indul a buszhoz? Végeztünk egy világfelmérést a szülők között, és a kezdeti riadalom után nyolcvannyolc százalék helyeselte a dolgot. Mihelyt felfogják, hogy ez lehetsé- ges, ránk ripakodnak: „Miért nincs készen már most? Mikorra lesz meg?” Tehát sze- rintem ezzel megkezdődik a fiatalok aranykora. Az aggódás nélküli kor. Basszus. Most aztán elkésel.

Az órára mutatott. Egy óra múlt két perccel. Mae futásnak eredt.

A délután is intenzív volt, és Mae pontszáma alig érte el a 93-at. Amikor a munka- nap végén kimerülten ránézett a második képernyőre, Dan üzenetét látta. Van egy másodperced? Gina szeretett volna beszélni veled pár percet a TársasKörből.

Tizenötkor jó lesz? Még jó pár utólevelet meg kell írnom, és dél óta nem pisiltem, írta vissza. Ez volt az igazság. Három órája nem állt fel a székről, és szerette volna 93 fölé tornázni a pontszámát. Biztos volt benne, hogy Dan épp ezért, az alacsony pontszá- ma miatt akarja, hogy Ginával találkozzon.

Dan csak annyit írt vissza, Köszönöm, Mae, de miközben Mae a vécé felé tartott, fejé- ben ott kavargott a két szó. Azt köszöni-e meg, hogy  tizenöt perc múlva  rendelkezés- re áll, vagy – gúnyosan – azt, hogy kéretlenül beavatta intim higiéniája ügyeibe?

Már majdnem a vécéajtóhoz ért, amikor észrevette, hogy a folyosó egyik magas, keskeny ablaka alatt egy zöld csőgatyás férfi áll karcsúsított, hosszú ujjú ingben, és a telefonját bámulja. A kékesfehér fényben úgy tűnt, a kijelzőről vár utasítást. – Mae bement a vécébe.

Amikor kifelé jövet kinyitotta az ajtót, a férfi ugyanott állt, és az ablakon nézett ki- felé.

• Eltévedtél? – szólította meg
• Csak gondolkodtam valamin fölfelé jövet. Errefelé dolgozol?
• Az ÜT-n. Új vagyok.
• ÜT-n?
• Az Ügyféltapasztalat osztályon.
• Ja! Azelőtt csak Ügyfélszolgálatnak hívtuk.
• Ezek szerint nem vagy új.
• Én? Nem, nem. Már itt vagyok egy ideje. Nem is annyira ebben az épületben. – El- mosolyodott, kinézett az ablakon, és most, hogy elfordította az arcát, Mae tetőtől tal- pig végigmérte. Barna szem, ovális arc, ősz, majdnem fehér haj, mégsem lehet több harmincnál. Vékony volt, inas, és a csőfarmerban meg a karcsúsított, hosszú ujjú ingben olyan lett a sziluettje, mint egy gyors vonalakkal írt vastag-vékony kalligrafi- kus betű.

Visszafordult Mae-hez, pislogva elnézést kért a rossz modoráért, és bemutatkozott.

• Bocsánat. Kalden
  • Kalden?
  • Tibeti név. Valami aranyból valót jelent – magyarázta. – A szüleim mindig el akartak menni Tibetbe, de csak Hongkongig És téged hogy hívnak?
  • Mae – mondta, és kezet Kalden kézfogása határozott volt, de felületes. Ta- nították, hogyan fogjon kezet, csak a lényeget nem értette meg, gondolta Mae.
  • Tehát nem tévedtél el – szögezte le Mae, mikor eszébe jutott, hogy vissza kell men- nie a helyére; ma már elkésett

Kalden megérezte. – Jaj, menned kell. Elkísérhetlek? Csak hogy lássam, hol dolgozol.

• Hát persze – felelte tétován Mae. Ha nem látná a Kalden nyakában fityegő névkár- tyát, azt hinné, hogy ez a leplezetlenül, mégis céltalanul kíváncsiskodó férfi vagy az utcáról tévedt be, vagy valami vállalati  kém. De hát nem tud semmit. Csak egy hete van a Körnél. Lehetséges, hogy ez valami próba. Vagy a kolléga egy csodabogár.

Mae odavezette Kaldent az íróasztalához.

• Nagyon tiszta – állapította meg a férfi.
• De hát csak most kezdtem.
• Én meg tudom, hogy a Bölcsek azt szeretik, ha a körösök asztala nagyon

Szoktad őket látni errefelé?

• Kiket? A Bölcseket? – kérdezett vissza gúnyosan Mae. – Itt ugyan nem. Legalábbis idáig.
• Gondoltam – felelte Kalden, és leguggolt, amitől a feje Mae vállával került egy vo- – Nézhetem, amit csinálsz?
• Hogy mit dolgozom?
• Nézhetem? Már ha téged nem feszélyez.

Mae nem felelt rögtön. Minden és mindenki, akivel a Körnél eddig dolga volt, logi- kus modellbe és ritmusba illeszkedik, de Kalden kivétel. Más a hangneme, mindenki- étől elütő, lényegében atonális, de nem kellemetlen. Arca olyan nyílt, tekintete olyan tiszta, szelíd és őszinte, beszéde olyan halk, hogy a fenyegetés árnyéka se fér hozzá.

• Persze, hogyne – felelte – De nem valami izgalmas.

• Vagy igen, vagy

És figyelni kezdte, amint Mae válaszol az ügyfeleknek. Amikor a lány minden ba- nális lépés után odafordult, Kalden szemében ott csillogott a képernyő visszfénye, ar- cán izgalom – mintha életében nem látott volna ilyen érdekeset. Más pillanatokban viszont elkalandozott, mint aki olyasmit lát, amit Mae nem. A képernyőt nézte, de valahová mélyebbre látott.

Mae tovább dolgozott, Kalden pedig tovább kérdezősködött. – Ez ki volt? Ez milyen gyakran fordul elő? Miért ezt válaszoltad?

Közel hajolt Mae-hez, túlontúl közel, ha a személyes tér hétköznapi fogalmai sze- rinti szokványos emberről lett volna szó, de nagyon is világos volt, hogy Kalden nem ilyen ember, nem szokványos ember. Miközben figyelte a képernyőt, és néha Mae uj- jait a klaviatúrán, álla egészen közel került Mae vállához, könnyű, de hallható lélegzé- se és szappanból meg banánsamponból kevert egyszerű szaga kis léglökésekben ér- kezett Mae-hez. Annyira fura volt az egész helyzet, hogy Mae pár másodpercenként kényszeredetten fölnevetett. Aztán vége lett. Kalden köszörült egyet a torkán, és föl- állt.

• Most mennem kell – mondta. – Már itt se vagyok. Nem akarlak föltartani. Bizto- san összefutunk

És elment.

Mielőtt Mae kielemezhette volna a történteket, új arc jelent meg mellette.

• Gina vagyok. Szólt Dan, hogy jövök?

Mae bólintott, bár semmire sem emlékezett. Ginára nézett, a nálánál pár évvel idő- sebb nőre, hátha eszébe jut valami akár róla, akár a megbeszélésről. Noha Gina vasta- gon kihúzott, kék szemhéjfestékkel árnyékolt, fekete szeme mosolyogva nézett rá, Mae-re semmi melegség nem áradt sem a szempárból, sem Ginából.

• Dan azt mondta, most alkalmas az idő, hogy létrehozzuk a társas

Ráérsz?

• Persze – felelte Mae, holott egyáltalán nem ért rá.
• Gondolom, a múlt héten nem jutottál hozzá, hogy megcsináld a közösségi posta- fiókodat. És nyilván a régi profilodat sem importáltad.

Mae átkozta magát. – Bocsánat. Nagyon el voltam havazva. Gina összevonta a szemöldökét.

Mae visszatáncolt, s melléfogását nevetéssel igyekezett álcázni. – Nem rossz érte- lemben! Csak a munkán kívüli dolgokra még nem volt időm.

Gina félrehajtotta a fejét, és teátrálisan köszörült egyet a torkán. – Érdekesen fogal- mazol – mondta mosolyogva, bár nem látszott jókedvűnek. – Az a helyzet, hogy az it- teni működésednek integráns része a profilod meg a rajta folyó tevékenység. Ebből tudják a munkatársaid, akár a campus túlsó végén, hogy ki vagy. A kommunikáció korántsem munkán kívüli dolog, érted?

Mae zavarba jött. – Értem – felelte. – Persze.

• Ha ellátogatsz egy munkatárs lapjára, és felírsz valamit az üzenőfalra, az pozitív Közösségi cselekedet. Kapcsolatépítési cselekedet. És nyilván nem kell elmon- danom, hogy ez a vállalat éppen annak a társasági médiának a jóvoltából létezik,

amelyet te „munkán kívülinek” tekintesz. Nem jól tudtam, hogy az idejöveteled előtt is használtad a közösségi fórumainkat?

Mae nem tudta, hogyan békítse meg Ginát. Idáig annyira lefoglalta a munka, meg nem is akart szétszórtnak tűnni, ezért halogatta a közösségi profilja felélesztését.

• Bocsánat – bökte ki Mae. – Nem azt akartam mondani, hogy munkán kívüli. Meg- győződésem, hogy kulcsfontosságú. Próbáltam akklimatizálódni, és az új feladata- imra koncentrálni.

De Gina ráállt egy sínre, és nem akart róla leszállni, amíg  a gondolatot teljesen ki nem fejtette. – Tudod, ugye, hogy a közösség meg a közlés, kommunikáció közös tőről fakad, gyökerük a latin communis, amely azt jelenti: közös, nyilvános, mindenkinek vagy sokaknak szóló?

Mae-nek vadul kalapált a szíve. – Nagyon sajnálom, Gina. Nagyon küzdöttem  ezért az állásért. Jól tudom mindezt. Azért vagyok itt, mert hiszek mindabban,  amit mondtál. Csak a múlt hét egy kicsit zaklatott volt, és nem jutottam hozzá, hogy meg- csináljam.

• Jól van. De mostantól tudnod kell, ittléted céljához hozzátartozik a közösségi lét, a jelenlét saját profilodon és a kapcsolódó fórumokon. Internetes jelenlétedet itteni munkád integráns részének tekintjük. Minden mindennel összefügg.
• Értem. És még egyszer bocsánat, amiért rosszul fejeztem ki, mit érzek.
• Akkor kezdjük ezzel. – Gina átnyúlt az  elválasztó  fal fölött, és elővett egy új monitort, nagyobbat, mint Mae második  monitora,  és  gyorsan  hozzákapcsolta Mae gépéhez.
• Jó. Akkor a második képernyődön ezután is a csoportoddal tartod a Az kizárólag ÜT-ügyeket szolgál. Ez a harmadik monitor a közösségi részvételedre való, vállalati körben és a saját tágabb körödben. Érthető?

Amikor Gina üzembe helyezte a monitort, Mae-nek majd kiugrott a szíve örömé- ben. Még sose volt ilyen bonyolult kombinációja. Három képernyő egy közkatoná- nak! Ilyen csak a Körnél van.

• Akkor most térjünk vissza a második monitorodra – mondta Gina. – Szerintem még nem aktiváltad a KörKeresőt. Csináljuk meg ezt. – Megjelent a campus precíz, háromdimenziós térképe. – Ez igazán egyszerű: bárkit megtalálsz  vele a  campuson, ha netán személyesen akarsz vele beszélni.

Gina egy lüktető piros pontra mutatott.

• Itt vagy te. Ilyen tüzes vagy! – Gina, mintha rájött volna, hogy ezt így talán nem kellene, gyorsan továbbment. – Mintha említetted volna, hogy ismered Annie-t. Írjuk be a nevét. – Kék pont jelent meg a Vadnyugaton. – Ha hiszed, ha nem, a helyén van. Annie egy
• Az – mosolyodott el
• Úgy irigyellek, hogy olyan jól ismered – jegyezte meg Gina futó és kevéssé meg- győző mosoly kíséretében. – És itt egy szuper új alkalmazás, amely folyamatosan tá- jékoztat az épületben történtekről. Mindenkiről nap mint nap látni, mikor  lépett  be, és mikor hagyta el az épületet. Igazán remekül érzékelteti a cég életét. Természetesen

ezt a részt nem neked kell frissítened. Ha átmész az uszodába, az azonosítód ezt auto- matikusan rögzíti a hírfolyamon. A mozgásodon kívül a további kommentárok tő- led függnek, és természetesen szívesen látjuk őket.

• Kommentár? – kérdezte
• Például hogy milyen az ebéd vagy az új tornaszer az edzőteremben, ilyesmi. Csak egyszerű pontozás, lájkok, Semmi különleges, viszont minden vissza- jelzés segít, hogy jobban dolgozzunk, és jobban szolgáljuk a Kör közösségét. Egyene- sen ide írhatsz – mondta, és megmutatta, hogy bármelyik épületre és helyiségre rá le- het klikkelni, aztán megjegyzést írni bármiről és bárkiről.
• Tehát ez a második képernyőd. A munkatársaidról, a csoportodról szól, és ennek segítségével találod meg az embereket a valóságos térben. Akkor most térjünk át az igazi érdekességekre. Hármas képernyő. Itt jelennek meg a közösségi meg a Zing-tar- Jól tudom, hogy eddig nem használtad a Zinget?

Mae bevallotta, hogy nem, de ezután szeretné.

• Remek – felelte Gina. – Már meg is van a Zing postafiókod. Kitaláltam neked egy nevet is: Mint a híres csata. Hát nem klassz?

Mae nem volt elragadtatva a névtől, és ilyen csatára sem emlékezett.

• És összekötöttem a Zing postafiókodat a Kör teljes közösségével, úgyhogy most tízezer-negyvenegy új követőd van! Szuper. Ami a saját zingjeidet illeti, a napi  elvá- rás nagyjából tíz, de ez afféle minimum. Biztos vagyok benne, hogy ennél több mon- danivalód lesz. Ja, és itt a lejátszólistád. Ha munka közben zenét hallgatsz, a hírfo- lyam automatikusan mindenkinek elküldi a válogatásodat, ami így fölkerül a közös lejátszólistára, az pedig naponta, hetente, havonta rangsorolja a számokat hallga- tottság szerint. Így összeáll a campus top-százas listája, de ezt ezerféle módon szele- telheted: legtöbbet hallgatott hiphop, indie, country, bármi. Ajánlásokat kapsz asze- rint, hogy mit hallgatsz, és a hasonló ízlésűek mit hallgatnak – ez afféle keresztbe porzás munka közben. Érthető?

Mae bólintott.

• Na, most, a Zing folyam mellett az elsődleges közösségi hírfolyamodat fogod lát- Azt is látod majd, hogy két részre osztottuk, a BelsőKör közösségi hírfolyamra és a külsőre, vagyis a te KülsőKörödre. Ugye, cseles? Össze lehet vonni őket, de szerintünk jobb, ha külön látjuk a két hírfolyamot. De persze a KülsőKör is a Körön belül van, nem igaz? Ahogy minden. Eddig érthető?
• Igen – felelte
• El se hiszem, hogy nem jártál a fő közösségi oldalon, holott egy hete itt vagy. Mindjárt szétrobban a postaládád. – Gina megkocogtatta a kijelzőt, mire üzenetözön lepte el a képernyő BelsőKörös felét.
• Látod, itt az egész múlt hét. Ezért van ilyen Hú, tényleg sok mindenről lema- radtál.

Mae figyelte a képernyő alján pörgő számlálót, amely az egész vállalati gárdától neki érkezett üzeneteket számolta. 1200-nál kicsit megállt. Aztán 4400-nál. A szám egyre nőtt, időnként megállt, de végül 8276-nál nyugodott meg.

• Ennyi a múlt heti üzenet? Nyolcezer?

• Majd behozod a lemaradást – mondta Gina csillogó szemmel. – Talán még ma este. Akkor most nyissuk meg a szokványos közösségi postafiókodat. Ezt KülsőKörnek hívjuk, de itt ugyanaz a profilod, ugyanaz a hírfolyamod, mint amit évek óta hasz- nálsz. Nem bánod, ha megnyitom?

Mae nem bánta. Nézte, ahogy a harmadik képernyőn, a BelsőKör hírfolyama mel- lett megjelenik évekkel korábban létesített közösségi profilja. A monitort üzenetek és fotók százai öntötték el.

• Na látom, itt is van mit behoznod – állapította meg – Szép adag! Jó mulatást!
• Köszönöm – hangolt a lehető leglelkesebbre Fontos, hogy Gina kedvelje.
• Jaj, várj. Még El kell magyaráznom az üzenethierarchiát. Basszus. Majd- nem elfelejtettem. Dan megöl. Szóval abszolút elsőbbséget élveznek az első képer- nyőn lévő ÜT-feladataid. Az ügyfeleket teljes figyelemmel és teljes szívvel kell szol- gálnunk. Ez, ugye, világos.
• A második monitoron Dan és Jared vagy Annie üzeneteit látod, vagy másét, aki a munkádat közvetlenül felügyeli. Ezek az üzenetek percről percre tájékoztatnak a munkád minőségéről. Tehát a fontossági sorrendben ezek a másodikak. Világos?
• Világos.
• A harmadik képernyő a közösségi kapcsolatoké, BelsőKör, KülsőKör. De szó sincs róla, hogy ezek az üzenetek fölöslegesek volnának. Ugyanolyan fontosak, mint a töb- bi, csak harmadik helyre kerültek a sorban. És néha sürgősek. A belső üzenetekre kü- lönösen figyelj, mert azok értesítenek a munkaértekezletekről, a kötelező összejöve- telekről és minden hírről. A sürgős vállalati közlemények  narancsszínnel  jelennek Ami különösen sürgős, arról a telefonodra is kapsz sms-t.  Itt  van  a  szemed előtt? – Fejével Mae a képernyők alatt fekvő telefonja felé intett. – Helyes – nyugtázta Gina. – Tehát ez a rangsor, amelyben a negyedik  helyen a külsőkörös kommunikáci- ód áll. Ez ugyanolyan fontos, mint a többi, mert súlyt helyezünk a munka és magán- élet egyensúlyára, vagyis a vállalaton belüli és kívüli online tevékenységed kiegyen- súlyozottságára. Remélem, ez világos. Igen?
• Azt hiszem, akkor megvagyunk. Kérdés? Köszöni, minden világos, felelte Mae.

Gina hitetlenkedve félrebillentette a fejét, jelezve, tudja,  hogy  Mae-nek  igazából még sok kérdése volna, csak fél, nehogy tudatlannak mutatkozzon. Gina fölállt, el- mosolyodott, tett egy lépést hátra, aztán megállt. – Basszus. Még valamit elfelejtet- tem. – Leguggolt Mae mellé, pár másodpercig gépelt, mire a harmadik képernyőn megjelent egy szám, Mae összesített ÜT-pontszámához hasonló formátumban. MAE HOLLAND: 10 328.

• Ez a Részvételi Rangod, röviden RészRang. Egyesek Népszerűségi Rangnak hívják, de igazából nem az. Csak egy algoritmus által generált szám, amely a BelsőKörben ki- fejtett tevékenységedet veszi Érthető?
• Beszámítja a zingjeidet, belső zingjeid külső követőit, a zingjeidhez érkező kom-

menteket, a te kommentjeidet mások zingjeire, a munkatársak profiljához fűzött kommentjeidet, a föltett fotóidat, megjelenéseidet a céges eseményeken, a róluk köz- zétett kommentjeidet és fotóidat – vagyis lényegében összegyűjti és díjazza mindazt, amit itt csinálsz. A rangsor élére természetesen a  legaktívabb  körösök  kerülnek. Amint látod, most hátul állsz a rangsorban, aminek az az oka, hogy új vagy, és a kö- zösségi hírfolyamodat csak most aktiváltuk. De valahányszor posztolsz valamit, kommentelsz vagy megjelensz valahol, ezt bekalkulálják, s a besorolásod ennek meg- felelően változik. És ez már jó játék. Posztolsz – följebb lépsz a ranglistán. Sokan láj- kolják a posztodat – kilősz fölfelé. Folyton változik a helyzet. Hát nem szuper?

• De, nagyon – felelte
• Kaptál egy kis kezdő lökést, különben tízezer-négyszáztizenegyedik volnál. De persze ez leginkább játék. Nem a rangsorban elfoglalt helyed alapján ítélnek meg. Persze sok munkatárs nagyon komolyan veszi, mi pedig szeretjük, ha az emberek részt vesznek a dolgokban, de azért ez a rangsor igazából csak tréfás eszköz, amely jelzi a részvételedet a Kör közösségében. Oké?
• Oké.
• Akkor jó. Tudod, hogyan érsz el. Azzal Gina megfordult és elment.