Feült, dél felé fordult, amerre a fényeket látta, a hidakat, az óceán és az öböl határán emelkedő sima, fekete dombokat. Azt mondják, pár millió éve ezt itt mind víz borí- totta. A sziklák és szigetek olyan mélyen feküdtek, hogy még tengerfenéki barázdák- nak se lehetett őket mondani. Az ezüstszínű öböl túlsó felén Mae két madarat vett észre, kócsagot vagy gémet, alacsonyan siklottak a levegőben észak felé. Ő maga ült

egy darabig, feje lassan kiürült. Eszébe jutottak a lenti üregben meghúzódó rókák, a parti kövek alatt rejtőző rákok, a feje fölött elsuhanó kocsikban ülő emberek, a bár- kákon és tartályhajókon utazó férfiak és nők, akik befutnak a kikötőbe vagy épp ki- hajóznak, és sóhajtanak; mindenki látott mindent. Mae csak találgatott, mi minden élhet, mozoghat vagy sodródhat a körülötte lévő nagy víz mélyén, de nem sokat tör- te a fejét. Beérte annyival, hogy tudja, a lények milliónyi változata veszi körül, és vi- gaszt talált a gondolatban, hogy nem fog, nem is lesz módja sokat megtudni róluk.

Amikor visszaért Marion kajakkölcsönzőjéhez, először úgy tűnt, minden ugyan- olyan, mint mikor eljött. Ember sehol, Marion lakókocsijában ugyanaz a tompa, ró- zsaszín fény.

Mae lába mélyre süppedt a nedves homokban, amikor kiugrott a kajakból. Partra húzta a hajót. Lába sajgott, letette a kajakot, nyújtózkodott. Miközben kezét feje fölé emelte, a parkoló felé nézett: saját kocsija mellett egy másik is állt. Marion jöhetett haza, gondolta Mae, ám eközben fehér fény vakította el.

• Maradjon ott – harsogta egy fölerősített Mae ösztönösen elfordult.

A fölerősített hang újra felharsant. – Ne mozduljon! – ordította most már dühösen. Mae mozdulatlanná  dermedt, átfutott az  agyán, hogy vajon meddig tud megma-

radni ebben az egyensúlyát vesztett pózban, de a dilemma rögtön megoldódott. Két árny vetette rá magát, durván karon ragadta, és hátrabilincselte a kezét.

Amikor Mae a járőrautó hátsó ülésén ült, a rendőrök, akik immár nyugodtabbak voltak, azt latolgatták, vajon igazat mond-e: rendszeres bérlő, van tagsági igazolvá- nya, és csak késve hozta vissza a hajót. Felhívták telefonon Mariont, aki megerősítet- te, hogy Mae az ügyfele, de amikor azt kérdezték, Mae bérelt-e ma hajót, és lekéste-e a zárást, Marion azt felelte, rögtön ott lesz, és letette a kagylót.

Húsz perc múlva megjött Marion. Muzeális piros kisteherautón érkezett, a volán- nál egy szakállas férfi, aki láthatóan zavarban volt és bosszankodott. Mae, amikor látta, hogy Marion bizonytalan léptekkel közeledik a rendőrautóhoz, rájött, hogy nyilván ivott, és alighanem a szakállas is. Ő nem szállt ki a kocsiból, minden jel sze- rint nem is akart.

Amikor Marion közelebb ért, Mae elkapta a pillantását, és amikor az asszony meg- látta a megbilincselt Mae-t a rendőrautóban, rögtön kijózanodott.

• Jézusom – rohant – Ez Mae Holland – fordult a rendőrökhöz. – Rendszeres ka- jakbérlő. Bármikor ki-be járhat. Hogy a fenébe történt ez? Mi folyik itt?

A rendőrök  elmagyarázták, hogy  két külön jelzést kaptak  egy  valószínű lopásról. – A telefonhívás egy állampolgártól jött, aki nem akarja, hogy megnevezzük. A másik figyelmeztetést – fordultak Marionhoz – az ön egyik saját kamerája küldte, Ms. Le- febvre.

Mae egész éjjel alig aludt. Csak járkált föl-alá, úgy felszökött az adrenalinszintje. Hogy lehetett ilyen hülye? Hiszen nem tolvaj. Mi van, ha Marion nem menti meg? El- veszíthetett volna mindent. A szüleinek kellett volna óvadékkal kiváltaniuk, és oda- lenne az állása a Körnél. Mae-nek még soha semmi nem volt a rovásán, még gyors- hajtásért se büntették meg soha, most meg ellop egy ezerdolláros kajakot.

De hát megúszta, és búcsúzáskor Marion még azt is kikötötte, hogy jöjjön vissza. – Tudom, hogy szégyelled magad, de azt akarom, hogy járj ide vissza. Ha nem jössz, a föld alól is előkerítelek. – Tudta, hogy Mae annyira bánja és szégyelli a dolgot, hogy nem szívesen néz a szemébe.

Amikor pár órányi nyugtalan alvás után fölébredt, Mae-t mégis valami különös fel- szabadultság öntötte el. Mint aki rosszat álmodott, s most örül, hogy az egész csak álom volt. Tiszta lappal indult munkába.

Nyolc harminckor jelentkezett be. 3892-n állt a rangsorban. A jórészt álmatlan éj- szaka után különleges koncentrációval dolgozta végig a délelőttöt. Időnként felbuk- kantak az éjszaka emlékei, az ezüstös, néma víztükör, a magányos fenyő a szigeten, a járőrkocsi vakító reflektora, a műanyagszag belül, a hülye beszélgetés Mercerrel, de ezek az emlékek halványultak, és Mae igyekezett is, hogy halványuljanak. Egyszer csak üzenet jött Dantól a második képernyőre: Légy szíves, gyere át hozzám azonnal. Jared majd helyettesít.

Mae átrohant. Dan már az ajtóban állt. Mintha elégedetten konstatálná, hogy Mae így sietett. Becsukta az ajtót, és leültek.

• Mae, tudod, miről akarok beszélni?

Vajon most azt puhatolja, hogy Mae hazudni fog-e?

• Ne haragudj, nem – próbálkozott.

Dan lassan pislogott egyet. – Mae. Ez az utolsó lehetőség.

• A tegnap éjszakáról? – kérdezte Ha nem tud a rendőrségről, Mae kitalálhat valamit, ami munkaidő után történt.
• Igen, Ez nagyon súlyos ügy.

Tudja. Úristen, tudja. Tudata mélyén Mae sejtette, hogy a Kör nyilván internetes jelzést kap, ha egy dolgozóját a rendőrség kihallgatja vagy megvádolja. Logikus.

• De nem volt vád – – Marion mindent tisztázott.
• Marion a tulajdonos?
• De hát Mae, mind a ketten tudjuk, hogy bűncselekmény történt, nem? Mae-nek hang se jött ki a torkán.
• Mae, nem akarlak idegesíteni, de nem tudtad, hogy azon a parton ŐrSzem-kame- rát helyezett el az egyik kolléga, Gary Katz?

Mae-t mintha fejbe vágták volna. – Nem tudtam.

• És hogy a kölcsönzőtulajdonos fia, Walt is felállított egyet?
• Ez már önmagában is Ugye, kijársz néha kajakozni? Látom a pro- filodban, hogy kajakos vagy. Josiah és Denise azt mondja, beszéltetek is erről.
• Tényleg kimegyek néha. Van egy-két hónapja, hogy kinn
• És még sose gondoltál arra, hogy megnézd az ŐrSzemen a vízviszonyokat?
• Pedig meg kéne. De valahogy mindig spontán jön az ötlet, hogy kimenjek a vízre. Útba esik a part a szüleimtől hazafelé, úgyhogy…
• Tegnap is a szüleidnél voltál? – kérdezte Dan, és a hanghordozásából kiderült, hogy az „igen” még jobban feldühíti

• Vacsorára.

Dan most már állt, elfordult Mae-től, és dühösen fújtatott.

Mae-nek valami azt súgta, hogy mindjárt kirúgják. Aztán eszébe jutott Annie. Ő va- jon meg tudja menteni? Most nem.

• Jó – mondta Dan. – Tehát hazamész, kihagysz ki tudja hány itteni programot, visszafelé jövet pedig megállsz a kölcsönzőnél, zárás után. Ne mondd, hogy nem tud- tad, hogy zárva
• Gondoltam, de azért megálltam megnézni.
• És amikor megláttál egy kajakot a kerítésen kívül, úgy döntöttél, hogy
• Kölcsönveszem. Tag
• Láttad már ezt a felvételt? – kérdezte

Bekapcsolta a kivetítőjét. Egy széles látószögű kamera felvételén a part éles, holdvi- lágos képe tárult Mae szeme elé. A képernyő alján lévő felirat szerint este 10.14-kor készült a felvétel. – Szerinted neked nem lenne hasznos egy ilyen kamera? – kérdezte Dan.

• Legalább a vízviszonyok miatt? – Nem várta meg a választ. – Nézzünk meg téged.

• Előretekert néhány másodpercet, és Mae meglátta saját félhomályos alakját feltűn- ni a Világosan látszott minden: csodálkozása, amikor megtalálja a kajakot, a tétovázás és kétely pillanatai, aztán az, ahogy gyorsan vízre teszi a hajót, és kievez a képből.
  • Amint látod – mondta Dan –, teljesen nyilvánvaló, hogy pontosan tudtad, hogy rosszban sántikálsz. Nem így viselkedik az ember, ha megbeszélte a dolgot Marge- dzsal vagy hogy hívják. Vagyis örülök, hogy ti ketten összejátszottatok az ügyben, és téged nem tartóztattak le, különben az itteni munkád lehetetlenné vált volna. A Kör- nél nem dolgoznak bűnözők. Ezzel együtt őszintén szólva rosszul vagyok az egésztől. Undorító hazudozás. Már az is elképesztő, hogy ilyesmivel kell

Mae-nek valami megint határozottan azt súgta, hogy kirúgják. De ha kirúgják, Dan nem szánt volna rá ennyi időt. Aztán meg: kirúg-e olyat, akit a nála sokkal magasabb pozícióban lévő Annie hozott ide? Ha az elbocsátásáról lenne szó, akkor azt maga Annie közölné vele. Úgyhogy Mae csak ült tovább, reménykedve, hogy másvalamire fut ki a dolog.

• És itt mi hiányzik? – bökött Dan a kajakba szálló Mae kimerevített képére.
• Nem
• Komolyan nem tudod?
• A hajó használati engedélye?
• Persze – felelte kurtán Dan –, de még mi? Mae a fejét rázta. – Sajnos nem
• Mentőmellényt nem szoktál hordani?
• De, Csak a mellények a kerítésen belül voltak, – És ha ne adj isten történik veled valami odakinn a vízen? Mi lett volna a szüleiddel? Mi lett volna Marge-dzsal?
• Mi lett volna vele, Mae? A vállalkozásának Vége. És az embereinek is. Utcá- ra kerül mind. A strand bezár. Lőttek volna az öbölbeli kajakozásnak, mindenestül.

Mindez a te gondatlanságod miatt. És – ne haragudj a nyerseségért – az önzésed mi- att.

• Tudom – felelte Mae, átérezve a fájó igazságot. Önző volt. Nem gondolt semmire, csak a saját vágyaira.
• Szomorú, hiszen olyan szépen haladtál. A RészRangod már 1668 volt. Az Árfolya- mod és a Kisker Summád a legfelső negyedben. Erre jön ez. – Dan színpadiasan sóhaj- – De amilyen felkavaró ez az egész, annyira jó alkalom az okulásra. És most sors- fordító okulásra gondolok. Ez a  szégyenteljes ügy alkalmat ad arra, hogy személye- sen megismerkedj Eamon Bailey-vel.

Mae-nek elakadt a lélegzete.

• A dolog azért keltette föl az érdeklődését, mert egybevág az ő és a Kör általá- nos céljaival. Leülnél erről beszélgetni Eamonnel?
• Igen – nyögte ki – Természetesen.
• Már alig várja. Ma hatra átkísér valaki az irodájába. Légy szíves, addigra szedd össze a gondolataidat.

Mae feje csak úgy visszhangzott az önvádtól. Gyűlölte magát. Hogy is vetemedhe- tett erre? Hogyan tehette kockára az állását? Hozhatott szégyent legjobb barátnőjé- re? Sodorhatta veszélybe az apja egészségbiztosítását? Totál idióta, igen, de lehet, hogy skizofrén is? Mi ütött bele tegnap éjjel? Miféle alak csinál ilyet? Fejben vitatko- zott önmagával, miközben lázasan dolgozott, hogy látható teljesítménnyel de- monstrálja elkötelezettségét a cég iránt. Lekezelt száznegyven ügyféllevelet, amivel felállította saját rekordját, válaszolt 1129 felmérő kérdésre, és eközben irányította az újoncokat. A csapat összesített pontszáma 98 lett, s ez büszkeséggel töltötte el Mae-t, bár tudta, hogy közrejátszott a szerencse is, meg Jared, aki tudja, mi zajlik Mae körül, és fölajánlotta, hogy segít. Ötkor lezárták a csúszdát, és a következő háromnegyed órában Mae a RészRangján dolgozott: sikerült felhoznia 1827-ről 1430-ra, amihez 344 bejegyzést vagy kommentet, csaknem ezer mosolyt és homlokráncot kellett el- küldenie. Harmincnyolc jelentős terméket és negyvennégy kisebb jelentőségű árut minősített, a Kisker Summája 24 050 dollárra nőtt. Mae biztos volt benne, hogy Bai- ley, aki a Három Királyok közül a legnagyobb figyelemmel követi a Részvételi rang- sort, mindezt biztosan észreveszi és értékeli.

Öt negyvenötkor egy hang a nevén szólította. Amikor Mae felnézett, harminc kö-

rüli, ismeretlen férfit látott az ajtóban. Mae odament.

• Mae Holland?
• Dontae Peterson vagyok. Eamon mellett dolgozom, és megkért, hogy kísérjelek föl hozzá. Mehetünk?

Ugyanarra mentek, mint Annie-vel, és útközben Mae rájött, Dontae nem tudja, hogy ő már járt Bailey irodájában. Annie sosem szólt neki, hogy tartsa titokban a dolgot, de abból, hogy Dontae nem tudja, nyilvánvaló, hogy Bailey sem tudja, így az- tán ő se beszélhet róla.

Mire a hosszú, bíborvörös folyosóra értek, Mae-ről már dőlt a víz. Érezte, hogy hón-

aljából patakok indulnak a dereka felé. A lába teljesen elzsibbadt.

• Itt egy vicces portré a Három Királyokról – mondta Dontae, amikor megálltak az ajtó előtt. – Bailey unokahúga

Mae úgy tett, mint aki csodálkozik – mintha lenyűgözné a kép ártatlan és nyers szó- kimondása.

Dontae megfogta a nagy, vízköpőforma kopogtatót, és bekopogott. Az ajtó kinyílt, és az ajtónyílást betöltötte Bailey mosolygós arca.

– Szevasztok! – üdvözölte őket. – Szia, Dontae, szia, Mae! – A szavaiban rejlő rímet nyugtázva még szélesebb mosolyra húzta a száját. – Fáradjatok be.

Khaki színű nadrágban volt, legombolt gallérú fehér ingben, és látszott, hogy most zuhanyozott. Miközben beljebb ment a szobába, úgy vakarta a fejét, mint aki szinte zavarban van a saját elegáns környezete miatt. Mae lépkedett a nyomában.

• Hát ez a kedvenc szobám. Nem sokan látták. Nem mintha annyira titkolnám vagy ilyesmi, de nincs időm, hogy nézelődőket Láttál már ilyet?

Mae-nek  már a nyelvén volt, hogy konkrétan ezt a szobát látta, de nem  mondhatta ki. – Még hasonlót sem – füllentette.

Bailey arcán ebben a pillanatban pici rángás futott át, bal szeme sarka és bal száj- szeglete összébb rándult.

• Köszönöm, Dontae – mondta

Dontae elmosolyodott, kiment, és becsukta maga mögött a súlyos ajtót.

• Na, tehát. Mae, kérsz teát? – Bailey mögött antik teáskészlet, az ezüst teáskanna vékony spirálban eregette a gőzt.
• Igen, köszönöm – felelte
• Zöldet? Feketét? – mosolygott – Szürkét?
• Zöldet. De igazán nem muszáj.

Bailey a teával pepecselt. – Régóta ismered a mi szeretett Annie-nket? – kérdezte, miközben óvatosan töltött.

• Rég. Másodéves korom óta. Vagyis öt éve.
• Öt éve! Mennyi is az, az életed harminc százaléka!

Mae tudta, hogy Bailey kissé fölfelé kerekít, de azért picit fölnevetett. – Úgy vala- hogy. Régóta – felelte. Bailey a kezébe adta a csészét-csészealjat, és intett, hogy üljön le. Két borszék volt, feszesen kipárnázott mind a kettő.

Bailey hangos sóhajtással lezuttyant a székébe, és bokáját térdére tette. – Az a hely- zet, hogy nekünk Annie nagyon fontos, épp ezért te is nagyon fontos vagy. Annie szerint megvan rá az esély, hogy a közösség igen értékes tagjává nődd ki magad. Sze- rinted is így van?

• Mármint hogy értékes lehetek a cég számára?

Bailey bólintott, aztán megfújta a teáját. A csésze fölött Mae-re nézett, és nem  vette le róla a tekintetét. Pillantásuk találkozott, aztán Mae zavartan félrenézett, de Bailey arca újra elébe került, ezúttal a polcon lévő bekeretezett fényképen. Fekete-fehér mű- termi fotó volt Bailey családjáról: az ülő szülők körül három lányuk áll, kisfiúk mele- gítőben apja ölében, Vasember-figurát szorongat.

• Szeretném remélni – felelte – Igyekszem, amennyire csak tudok. Imádom a

Kört, és elmondhatatlanul nagyra becsülöm a lehetőséget, amit kaptam.

Bailey mosolygott. – Jól van, jól van. Akkor mondd el, hogy érzed magad a tegnap este történtekkel kapcsolatban. – Olyan őszinte kíváncsisággal tette föl a kérdést, mintha Mae válasza teljesen megjósolhatatlan lenne.

Mae most szilárd talajra került. Nem kellett ködösítenie. – Iszonyatosan – felelte. – Alig aludtam. Úgy szégyellem magam, hogy okádni tudnék. – Ha Stentonnal beszél, nem ezt a szót használta volna, de úgy érezte, Bailey talán értékeli a nyerseséget.

Bailey szinte észrevétlenül elmosolyodott, aztán továbblépett. – Mae, hadd kérdez- zek valamit. Másképp viselkedtél volna, ha tudsz a parton lévő ŐrSzem-kamerákról?

Bailey együtt érzőn bólintott. – Jó. Hogyan?

• Nem tettem volna meg, amit
• És miért?
• Mert

Bailey félrehajtotta a fejét. – Csak ezért?

• Hát nem szeretném, hogy bárki látná, hogy ilyet csinálok. Mert nem helyes. És kí-

Bailey letette a csészét az asztalra, két kezét lazán összefonta az ölében. – Tehát el- mondhatjuk, hogy általában másképp viselkedsz, ha tudod, hogy figyelnek?

• Igen,
• És ha kérdőre fognak
• És ha felvétel készül. Tehát ha a viselkedésed bármikor visszajátszható. Mondjuk a rólad készült videó örökre
• Jó. Emlékszel, mit mondtam az ŐrSzem legfőbb céljáról a nyár elején?
• Annyit tudok, hogy teljes telítettség esetén megelőzi a legtöbb bűncselekményt.

Bailey szemlátomást örült. – Igen, pontosan. A hétköznapi  állampolgárok,  mint most Gary Katz és Walt Lefebvre, mindnyájunk biztonságát támogatják azzal, hogy veszik a fáradságot, és saját kamerát telepítenek. Ezúttal csak jelentéktelen bűncse- lekmény történt, és áldozat hálistennek nem volt. Te élsz. Marion vállalkozása és a kajakozási üzlet  megmaradt. De mindezt  kockára  tehette volna  egyetlen önző  este. Az egyéni cselekedet kihatásai szinte végtelenek. Aláírod?

• Tudom. Ez elfogadhatatlan. – És Mae megint végtelenül rövidlátó embernek érezte magát, olyannak, aki minduntalan kockára tesz mindent, amit a Körnek kö- szönhet.
• Bailey, magam sem értem, hogy tehettem ezt. És tudom, hogy most azt kérde- zi magától, egyáltalán mit keresek itt. Szeretném tudtára adni, milyen nagyra becsü- löm itteni állásomat és a belém helyezett bizalmat. És ezt szeretném meghálálni. Mindent elkövetek, hogy jóvátegyem a hibát. Minden különmunkát elvállalok, bár- mit. Csak szóljon.

Bailey arcán derűs mosoly terült el. – Az állásod nincs veszélyben, Mae. Végleges munkatárs vagy. Annie is végleges munkatárs. Sajnálom, ha ez akár egy pillanatig is

kétséges volt számodra. Egyikőtöktől sem akarunk megválni soha.

• Ezt nagyon jó hallani. Köszönöm – mondta Mae, bár a szíve egyre inkább a torká- ban

Bailey mosolygott, és bólintott, mint aki örül, és meg is könnyebbült, hogy ezt így elsimította. – De nem gondolod-e, hogy ez az ügy jó alkalom az okulásra? – A kérdés költői volt, de Mae azért rábólintott. – Mae – folytatta Bailey –, mikor jó dolog a titok?

Mae gondolkodott pár pillanatig. – Ha megóvja valakinek az érzékenységét.

• Például?
• Hát – vacillált. – Mondjuk, megtudom, hogy a barátnőmet megcsalja a barátja, de…
• De? Nem mondod meg a barátnődnek?
• Jó. Ez nem a legjobb példa.
• Mae, van-e olyan, hogy jólesik neked, ha a barátnőd eltitkol előled valamit?

Mae-nek eszébe jutott a sok apró hazugság, amit mostanában Annie-nek mondott. Olyan hazugságok, amelyek nemcsak elhangzottak, de le is íródtak, maradandó és le- tagadhatatlan hazugságok.

• De megértem, ha rákényszerül.
• Ez érdekes. Vissza tudsz emlékezni olyan esetre, amikor örültél, hogy egy barát- nőd eltitkolt előled valamit?

Mae nem emlékezett ilyenre. – E pillanatban nem. – Hányinger fogta el.

• Jó – nyugtázta Bailey –, akkor barátok között egyelőre nem tudunk jó titokról. Térjünk át a családra. Családon belül jó dolog a titok? Elvi szinten fel szokott-e vetőd- ni benned, hogy valamit jó lenne eltitkolni a család elől?

Mae végiggondolta, mi mindent titkolhatnak előle a szülei, főleg az apja betegségé- vel járó sokféle kellemetlenséget. – Nem – felelte.

• Tehát családon belül nem jó a titok?
• Hát nem is tudom – mondta Mae. – Vannak dolgok, amiket az ember nem akar a szülei tudomására
• És a szüleid szeretnének tudni ezekről a dolgokról?
• Lehetséges.
• Tehát megfosztod a szüleidet valamitől, amit szeretnének. Jó ez?
• De így talán mindenkinek jobb.
• Neked jobb. A titkolózónak jobb. Elhallgat valami sötét dolgot, amiről jobb nem beszélni a szülőknek. Vagy netán egy remeklésedet akarod eltitkolni előlük? Nehogy megártson nekik a nagy öröm?

Mae elnevette magát. – Nem. Olyasmit nem mond el nekik az ember, amit szégyell, amit elszúrt, amitől meg akarja kímélni őket.

• De abban egyetértünk, hogy ők tudni szeretnék.
• És joguk van tudni?
• Azt
• Jó. Megegyezhetünk, hogy egy tökéletes világban nem tennénk olyat, amit szé- gyellnénk elmondani a szüleinknek?

• De vannak más dolgok is, amiket talán nem értenének meg.
• Mert ők sose voltak gyerekek?
• Hanem…
• Mae, van meleg rokonod vagy barátod?
• Tudod, mennyire más volt a világ a melegek számára azelőtt, hogy az emberek vállalni kezdték a melegségüket?
• Van róla némi

Bailey fölállt, és a teafőzőhöz ment. Töltött magának és Mae-nek, aztán visszaült.

• Nem tudom, valóban átérzed-e a jelentőségét. Én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik sokat küzdött ezzel a kérdéssel. A bátyám meleg, és a családnak ezt huszon- négy éves korában vallotta Addigra csaknem belehalt. Mintha  daganat növeke- dett volna a szervezetében napról napra. Vajon miért hitte azt, hogy jobb magában tartani? Amikor megmondta, a szüleinknek szemük se rebbent. A drámát ő kreálta saját magának – a nagy titkot és a nagy titok  súlyát. A  probléma egy része történeti- leg éppen az volt, hogy a többiek ugyanilyen titkokat hordoztak. Addig volt ilyen ne- héz kirukkolni  vele, amíg  millió más férfi  és nő ugyanígy elő nem állt ugyanazzal. Attól fogva sokkal könnyebb  lett, nem  gondolod? Amióta  több  millió  ember  előbújt a sötétből, a homoszexualitás többé nem valami titokzatos úgynevezett deviancia, hanem a fősodorba tartozó életforma. Követed, amit mondok?
• Igen, de…
• Állítom, hogy bárhol a világon, ahol a melegeket most is üldözik, azonnal nagy változást lehetne elérni, ha egyszerre, nyilvánosan előbújna minden meleg és leszbi- Akkor mindenki, aki üldözi őket, és mindenki, aki hallgatólag támogatja ezt az üldözést, szembesülne azzal a ténnyel, hogy a lakosságnak legalább a tíz százalékát üldözik, köztük a saját fiaikat, lányaikat, szomszédaikat és barátaikat, még a saját szüleiket is. A dolog azonnal tarthatatlanná válna. Viszont a titkosság rendkívül ked- vez a melegek és minden kisebbség üldözésének.
• Erre így még nem gondoltam.
• Nagyon jó – nyugtázta elégedetten Bailey, és belekortyolt a teába. Ujjával letörölte felső ajkát. – Érintettük a titok ártalmas voltát a családban meg a barátok között, és szó volt a titkosság szerepéről a nagy társadalmi csoportok üldözésében. Vizsgálód- junk tovább, hátha a titoktartás előnyeit  is megtaláljuk. Nézzük  a  politikát? Szerin- ted az elnöknek legyenek titkai az általa kormányzott nép előtt?
• Nem, de kell, hogy legyenek olyan dolgok, amelyekről nem Kizárólag nemzetbiztonsági okból.

Bailey boldogan elmosolyodott, látszott rajta, hogy azt hallotta Mae-től, amit várt.

• Igazán, Mae? Emlékszel, amikor egy Julian Assange nevű ember több millió oldal- nyi titkos amerikai dokumentumot szivárogtatott ki?
  • Olvastam róla.
  • Nos, az amerikai kormány nagyon fel volt háborodva, a média nagy része ugyan- Sokan azt gondolták, hogy ez súlyos biztonsági kockázatot jelent, és komolyan veszélyezteti egyenruhásainkat itthon és külföldön. De emlékszel-e olyanra, hogy

akár egyetlen katonának is baja esett volna az akták nyilvánosságra kerülése miatt?

• Nem
• Egyetlenegynek sem. Ugyanez történt a hetvenes években a Pentagon-ira- tokkal. Ezek miatt se görbült a haja szála egyetlen amerikai katonának. Emlékszem, a nyilvánosságra került dokumentumokból leginkább az derült ki, hogy sok diplo- matánk szívesen pletykálkodik más országok vezetőiről. A több millió dokumentum szerint az amerikai diplomaták dilinyósnak tartják Kadhafit a női testőrségével meg a fura étkezési szokásaival. Az iratok kikerülésének legfőbb hatása az lett, hogy attól kezdve ezek a diplomaták jobban viselkedtek. Vigyáztak a szájukra.
• De hát a nemzetbiztonság…
• Mi van a nemzetbiztonsággal? Veszély csak akkor van, ha nem ismerjük azoknak az országoknak a terveit, szándékait, amelyekkel hadilábon állunk. Vagy ha ők nem ismerik a mi terveinket, de félnek. Nem gondolod?
• De mi lenne, ha ők is ismernék a mi terveinket, és mi is az övéket? Rögtön meg- szűnne az úgynevezett kölcsönösen biztosított megsemmisítés kockázata, és helyét a kölcsönösen bebiztosított bizalom venné át. Az USA-nak, ugyebár, nincsenek ön- magukban gonosz céljai. Egyetlen országot sem akarunk eltörölni a föld színéről. Időnként azonban teszünk alattomos lépéseket, hogy elérjük, amit akarunk. De mi lenne, ha mindenki őszinte lenne, ha kénytelen lenne nyílt kártyákkal játszani?
• Talán jobb

Bailey arcán széles mosoly terült el. – Úgy van. Szerintem is. – Letette a csészét, és kezét megint az ölébe ejtette.

Mae tudta, hogy nem  kellene sürgetnie Bailey-t, de a  szája  gyorsabb volt, mint a feje. – De azért csak nem gondolja, hogy mindenkinek mindenről tudnia kéne?

Bailey szeme elkerekedett, mintha Mae a  szájából vette volna ki  a szót. – Dehogy. Azt mondom, hogy mindenkinek legyen joga mindenről tudni, és legyenek meg az eszközei, hogy bármit megtudjon. A mindentudásra nincs elég idő, bár én nagyon szeretném, ha létrejönne.

Elhallgatott, pár pillanatra gondolataiba merült, aztán újra Mae felé fordult. – Úgy vettem észre, nem nagyon örültél, hogy te lettél a témája Gus RandiRandi-demonst- rációjának.

• Csak nagyon váratlanul ért. Nem szólt róla előre.
• Csak ez volt a baj?
• Meg hát torz benyomást keltett rólam.
• Téves információkat adott? Hamis adatokat közölt?
• Nem erről van szó. Egyszerűen… töredékes képet Talán ezért tűnt hamis- nak. Találomra kiragadott belőlem ezt-azt, és úgy tálalta, mintha az volnék én…
• Tehát hiányos
• Mae, nagyon örülök, hogy így fogalmaztál. Amint tudod, a Kör maga is a teljes- ségre törekszik. Igyekszünk zárni a kört itt a Körnél. – Elmosolyodott saját szójáté- kán. – De föltételezem, tudsz a kerekségről mint általános célról.

Mae nem tudott. – Igen – felelte.

• Nézd csak meg a logónkat – mondta Bailey a kivetítőre mutatva, ahol erre a vég- szóra megjelent a logó. – Látod, milyen nyitott az a „c” a közepén? Engem ez évek óta zavar, azt szimbolizálja, mi mindent kell még tenni, hogy bezárjuk. – A képernyőn bezárult a „c”, és szabályos kör lett belőle. – Látod? – kérdezte. – A kör a világminden- ség legerősebb alakzata. Nincs, ami felülmúlná, nincs jobb, nincs tökéletesebb. És ne- künk éppen ez a célunk: hogy mi legyünk a tökély. Minden információ, ami elkerül bennünket, amihez nem férünk hozzá, a tökéletessé válás akadálya. Érted?
• Igen – felelte Mae, noha nem volt benne biztos, hogy érti.
• Mindez egybevág azzal a törekvésünkkel, hogy a Kör az egyéni kiteljesedésben is segítsen bennünket, és teljessé tegye a rólunk másokban kialakuló képet. Ennek alap- ja pedig a hiánytalan információ. Hogy a világ ne torzképet lásson rólunk, mint mondjuk egy törött tükörben. Hiszen mit látunk egy törött vagy csonka tükörben?

Mae fejében most állt össze a gondolat. A hiányos adatokra épülő értékelés, ítélet vagy kép szükségszerűen téves. – Torz vagy töredezett tükörképet – felelte.

• Úgy van – nyugtázta – És ha teljes a tükör?
• Akkor mindent látunk
• Tehát hű képet kapunk, igaz?
• Igazi tükörképet. A valóságot.
• Vagyis hű képet csak a teljes tükör adhat. Gondolom, Gus RandiRandi-s jellemzé- sével az volt a gondod, hogy nem
• Igen?
• Hát igen – mondta Mae –, aztán, maga se tudta, miért, kinyitotta a száját, és már potyogtak is belőle a szavak, mielőtt meg tudta volna őket állítani. – Mégis azt hi- szem, van olyan dolog, ha nem is sok, amit meg akarunk tartani magunknak. Min- denki csinál olyat egyedül vagy a hálószobában, amit szégyell.
• De miért kell szégyellni?
• Talán nem is mindig arról van szó, hogy szégyelli. Inkább nem akarja mások or- rára kötni. Azt gondolja, nem értenék Vagy másképp néznének rá.
• Az ilyen eseteknek kétféle kimenetelük Vagy rájövünk, hogy a szóban forgó magatartás annyira elterjedt és ártalmatlan, hogy nincs mit titkolni rajta. Ha fölleb- bentjük róla a fátylat, ha beismerjük, hogy mindnyájan csinálunk ilyet, akkor máris nem lesz szenzáció. Eközben távolodunk a szégyentől, és közeledünk az őszinteség- hez. A másik, még előnyösebb változat az, ha a társadalom, vagyis mi mindnyájan nemet mondunk a szóban forgó magatartásra, és így az a tény, hogy mindenki tudja vagy legalábbis megtudhatja, ha valaki mégis erre adja a fejét, elejét veszi a dolog gyakorlásának. Ahogy magad mondtad: nem loptál volna, ha tudod, hogy figyelnek.
• Nézne pornót munkaidőben a recepciós, ha tudná, hogy figyelik?
• Nem, nyilván
• Ergo, probléma kipipálva, igaz?

• Mae, voltál-e már úgy, hogy rágott-nyomasztott egy titok, és mikor végül ki- mondtad, megkönnyebbültél?
• Én Ez a titok természete. Míg magunkban tartjuk, emészt, nyomaszt, ha kiad- juk, ártalmatlan.
• Vagyis azt mondja, egyáltalán ne legyenek
• Évek óta töröm a fejem, de még nem sikerült olyan forgatókönyvet kitalálnom, amelyben a titoknak több a haszna, mint a kára. A titok az antiszociális, immorális és kártékony viselkedés melegágya. Érted, hogy miért?
• Azt De…
• Tudod, mit mondott nekem a feleségem évekkel ezelőtt, amikor összeházasod- tunk? Azt mondta, ha bármikor külön leszünk, például üzleti útra megyek, viselked- jek úgy, mintha kamera volna rajtam. Mintha ő figyelne. Tisztán spekulatív módon értette ezt akkor, félig-meddig viccesen, de nekem segített ez a gondolati kép. Ha egyedül maradtam egy szobában egy kolléganővel, mindig az jutott eszembe, Mit gondolna Karen, ha zártláncú televízión figyelne? Ez szelíden irányította a magatartá- somat, és meggátolta, hogy akár csak megpróbáljak úgy közeledni valakihez, ahogy Karen nem szeretné, és amit magam is szégyellenék. Vagyis ez tartott meg a tisztes- ség útján. Érted, mire gondolok?
• Értem – felelte
• A sofőr nélküli autók követhetősége persze sok mindent megold. A házastársak egyre többet tudnak arról, merre járt a párjuk, mert a kocsi naplója a teljes utat rögzí- Én viszont arra gondolok: mi lenne, ha mindnyájan úgy viselkednénk, mintha fi- gyelnének bennünket? Erkölcsösebb életmód alakulna ki. Ki tenne etikátlan, erkölcs- telen vagy törvénytelen dolgot, ha tudná, hogy figyelik? Ha nyomon követnék az il- legális pénzmozgást? Ha rögzítenék a zsaroló telefonokat? Ha a benzinkúti rablást egy tucat kamera venné filmre, és még az elkövetők retináját is azonosítaná a rablás közben? Ha a szoknyavadászatot tucatnyi módon dokumentálnák?
• Nem De úgy képzelem, minden kihágás jelentősen visszaszorulna.
• Végre kénytelenek volnánk a legjobb énünket adni, Mae. És szerintem meg- könnyebbülnének az Feltörne egy hatalmas, globális, megkönnyebbült só- haj. Végre-valahára lehetünk jók! Egy olyan világban, ahol már nincsenek rossz lehe- tőségek, ott nincs más választásunk, mint hogy jók legyünk. El tudod képzelni?

Mae bólintott.

• Nos, ha megkönnyebbülésről van szó, nincsen-e olyasmi, amit szeretnél nekem elmondani, mielőtt fájrontot csinálunk?
• Nem is Azt hiszem, sok minden van – mondta Mae. – De olyan kedves, hogy ennyi időt eltöltött velem, hogy…
• Mae, nincs valami konkrét dolog, amit eltitkoltál előlem, mialatt itt ültünk ebben a könyvtárban?

Mae rögtön tudta, hogy a hazugság nem jön szóba.

• Hogy már jártam itt? – kérdezte.
• Jártál?

• De amikor beléptél, úgy beszéltél, mint aki nem járt
• Annie hozott Azt mondta, ez titok. Nem is tudom. Nem tudtam, mit csináljak.

Bármit választok, rossz. Mindenképp bajba kerülök.

Bailey szája hatalmas mosolyra nyílt. – Látod, ez nem  igaz. Csak  a  hazugság  hoz bajt az ember fejére. Csak az, amit rejteget. Természetesen tudtam, hogy itt jártál. Ne becsülj le! De kíváncsi voltam, elhallgatod-e. Mert ettől távolság lesz közöttünk. Bará- tok között a titok maga  az  óceán, Mae. Széles, mély, és elveszünk  benne. És most, hogy már ismerem a titkodat, jobban érzed magad vagy rosszabbul?

• Megkönnyebbültél?
• Igen, megkönnyebbültem.

Mae csakugyan megkönnyebbülést érzett, sőt már-már szeretetet. Hiszen megma- radt az állása, nem kell visszamennie Longfieldbe, apja erős marad, és anyjára nem hárul súlyos teher. Szerette volna, ha Bailey átkarolja, ha feloldódhat bölcsességében és nagylelkűségében.

• Mae – mondta Bailey –, én komolyan hiszem, hogy nincs más út, mint a helyes út, a legjobb út, és az majd elvezet a végső, mindent magában foglaló megkönnyebbü- léshez. Többé nem kísért bennünket a sötétség. Bocsásd meg nekem, hogy ilyen mo- rális fogalmakkal operálok. Ez a középnyugatról származó, templomjáró énem. De valóban hiszek az emberek tökéletesíthetőségében. Meggyőződésem, hogy meg tu- dunk Meggyőződésem, hogy  lehetünk  tökéletesek, vagy  majdnem  azok. És ha a legjobbat nyújtjuk magunkból, akkor a lehetőségeink végtelenek. Bármilyen problémát meg tudunk oldani. Bármilyen kórt meg tudunk gyógyítani, meg tudjuk szüntetni az éhezést, akármit, mert nem húznak le a gyengeségeink, a kicsinyes tit- kaink, a rejtegetett információk és ismeretek. Végre kifutjuk a formánkat.

Mae napok óta szédelgett a Bailey-vel folytatott beszélgetéstől, most pedig eljött a péntek, s a gondolattól, hogy ebédidőben a pódiumra kell lépnie, alig tudott a mun- kára koncentrálni. De tudta, hogy muszáj dolgoznia és legalább példát mutatnia a csapatának, különösen, mivel alighanem ez lesz az utolsó teljes napja az ÜT-n.

A levéláramlás masszív volt, de nem elsöprő, és Mae a délelőtt folyamán 77 ügyfél- kérdéssel végzett. Saját pontszáma 98 lett, a csapat összesített eredménye pedig 97. Tisztességes eredmény mind a kettő. 1921-es szép RészRang-helyezése tudatában jó érzésekkel készült a Felvilágosodás épületbe.

11.38-kor felállt az asztaltól, és tizenkettő előtt tíz perccel már át is ért az előadóte- rem oldalbejáratához. A kopogásra kinyílt az ajtó, és Jules, az előadóterem vezetője, egy kissé idősebb, szinte kísértetszerű férfi bevezette Mae-t egy fehér falú, bambusz- padlós, egyszerű öltözőbe. Egy Teresa nevű, fürge mozgású nő, akinek óriási szeme kékkel volt kihúzva, leültette, haját megigazította, arcára  puha  ecsettel pirosítót tett, és blúzára csiptetős mikrofont tűzött. – Nem kell hozzányúlni – mondta. – Ha fönn vagy a színpadon, magától bekapcsol.

Nagyon gyorsan zajlott mindez, de Mae úgy érezte, ez a legjobb. Ha több ideje van,

csak még idegesebb lett volna. Úgyhogy hallgatott Jules-re és Teresára, aztán percek múlva már ott állt a kulisszák mögött, és hallgatta, amint az ezer kolléga beszélgetve, nevetgélve betódul a terembe, majd vidáman lehuppan a helyére. Átfutott az agyán, vajon Kalden ott van-e valahol.

Amikor megfordult, Eamon Bailey állt mögötte égszínkék ingben, és barátságosan mosolygott. – Kezdhetünk?

• Szuperül fog menni – mondta. – Ne izgulj. Csak természetesen. Csak a múlt heti beszélgetésünket reprodukáljuk. Rendben?

Aztán Bailey már kint is termett a színpadon, integetett a közönségnek, és minden- ki fesztelenül tapsolt. Két borvörös szék állt odakinn egymással szemben. Bailey leült az egyikre, és megszólította a sötétséget.

• Szevasztok, körösök – köszönt.
• Szevasz, Eamon! – harsogták válaszul.
• Köszönöm, hogy itt vagytok ezen a nagyon különleges Álompénteken. Arra gon- doltam, ma változtatunk egy kicsit, és beszéd helyett interjú Amint némelyikő- tök tudja, azért csinálunk ilyet időnként, hogy bemutassuk a Kör egy-egy munkatár- sát, gondolatait, terveit és, mint ebben az esetben, a fejlődését.

Ültében a kulisszák  felé mosolygott. – Beszélgettem  a  minap egy fiatal kollégával, ezt a beszélgetést szeretném veletek  megosztani. Ezért megkértem  Mae Hollandot, akit némelyek már ismerhetnek mint az Ügyféltapasztalat osztály egyik új munka- társát, tartson ma velem. Mae?

Mae kilépett a fénybe. Mintha egyszerre súlytalanul lebegne a fekete űrben, miköz- ben két, távoli, fényes nap vakítja el. A közönségből senkit se látott, alig tudott tájé- kozódni a színpadon. Lábszára fűrészpor, lábfeje ólom, de valahogy sikerült testét Bailey irányába kormányoznia. Eltalált a székéig, és mindkét zsibbadt, suta kezével a karfába kapaszkodva leereszkedett.

• Szevasz, Hogy vagy?

A közönség fölnevetett.

• Ne idegeskedj – mondta Bailey, s miközben a közönségre mosolygott, Mae-nek kissé aggodalmas pillantást küldött.
• Könnyű azt mondani – felelte Mae, mire újabb nevetés futott végig a termen. Ez jólesett és megnyugtatta. Mae nagy levegőt vett, lenézett az első sorba, ahol öt-hat homályos, de mosolygó arcot látott. Barátok közt van, érezte most minden porciká- jában. Biztonságban van. Kortyolt egyet a pohárból, és a víz hűvösen ömlött szét ben- Kezét ölébe tette. Mehet.
• Mae, hogy tudnád egy szóval leírni azt az eszmélést, amelyet az elmúlt héten átél- tél?

Ezt a részt elpróbálták. Mae tudta, hogy Bailey ezzel az eszmélési gondolattal akar indítani. – Az volt, Eamon – mondta, mert Bailey azt is kérte, szólítsa Eamonnek –,

eszmélés.

• Hoppá. Azt hiszem, eloroztam a poénodat – mondta Bailey. A közönség nevetett. – Úgy kellett volna föltennem a kérdést, hogy „Mit éltél át a héten?”. De mondd csak, miért ezt a szót használtad?
• Hát ez tűnik a legjobbnak… – felelte Mae, aztán még hozzátette – …most.

Ez a „most” mintha a kelleténél egy hajszállal később jött volna, és Bailey szeme rándult egyet. – Beszéljünk erről az eszmélésről – mondta. – Vasárnap este kezdődött. Nagy vonalakban sokan ismerik itt a történteket az ŐrSzemmel meg mindennel, de azért foglald össze nekünk.

Mae lesütötte a szemét, és közben észlelte, hogy ez színpadias gesztus. Eddig sosem folyamodott ehhez, ha szégyellte magát.

• Lényegében bűncselekményt követtem el – mondta. – A tulajdonos tudta nélkül kölcsönvettem egy kajakot, és kieveztem az öböl közepén lévő szigetre.
• A Kék-szigetre, ha jól tudom?
• Szóltál bárkinek, hogy erre készülsz?
• És utólag szándékodban állt említeni valakinek ezt a kirándulást, Mae?
• Dokumentáltad egyáltalán? Fotóval? Videóval?
• Nem,

Moraj a közönség soraiban. Mae és Eamon számított a reakcióra, ezért elhallgattak, hogy a közönség megeméssze az információt.

• Tudtad, hogy rosszat cselekszel, ha a tulajdonos tudta nélkül kölcsönveszed a ka- jakot?
• Mégis Miért?
• Mert úgy gondoltam, nem tudja meg Újabb halk moraj.
• Ez érdekes körülmény. Pontosan azért voltál képes elkövetni ezt a bűncselek- ményt, mert azt gondoltad, titokban marad, igaz?
• Megtetted volna, ha tudod, hogy valaki figyel?
• Biztosan
• Tehát tulajdonképp az sarkallt olyasmire, amit utólag már bánsz, hogy sötét van, nem látnak, és nem vonhatnak kérdőre?
• Mivel azt hittem, egyedül vagyok és senki se lát, elkövettem egy bűncselek- ményt. Sőt az életemet is kockára tettem. Mentőmellény nélkül eveztem ki.

Újabb hangos moraj hullámzott végig a közönségen.

• Vagyis nemcsak a tulajdonos ellen vétettél, hanem még a saját életedet is kockára Ezt is a láthatatlanság ürügyén?

A közönség gurult a nevetéstől. Bailey Mae-re szögezett tekintete azt mondta: Jól megy minden.

• Igen –
• Kérdezek valamit, Ha figyelnek, jobban viselkedsz, vagy rosszabbul?
• Egyértelmű.
• Mi történik, ha egyedül vagy, senki se lát, senki se kérdez?
• Hát, mondjuk, kajakot

A közönségből kirobbant a harsány nevetés.

• Akkor most Olyasmit csinálok, amit nem szeretek. Hazudok.
• Amikor a minap beszélgettünk, nagyon érdekesen és tömören fogalmaztad meg Hogy is mondtad akkor?
• Azt mondtam, hogy a titok hazugság.
• A titok hazugság. Ez nagyon emlékezetes. Mae, levezetnéd nekünk ennek a mon- datnak a logikáját?
• Ahol titok van, ott kétféle dolog történik. Egy: lehetővé válik a bűn. Ha nem von- hatnak felelősségre, akkor rosszabbul viselkedünk. Ez magától értetődik. Kettő: a ti- tok spekulációra ingerel. Ha nem tudjuk, mit titkolnak, akkor találgatunk, és vála- szokat eszelünk
• Hát ez érdekes, nem? – fordult a közönséghez Bailey. – Ha nem érjük utol, aki fon- tos nekünk, spekulálni kezdünk. Pánikba esünk. Kitalálunk mindenfélét, hogy hova lehetett, mi történhetett vele. Ha pedig irigyek  és féltékenyek  vagyunk, hazugságo- kat eszelünk Olykor  nagyon kártékony  hazugságokat. Föltételezzük, hogy  az  ille- tő valami aljasat csinál. És mindezt azért, mert valamiről nem tudunk.
• Mint amikor azt látjuk, hogy ketten sugdolóznak – vette át a szót Mae. – Idegesek leszünk, bizonytalanság tör ránk, elképzeljük, milyen rémségeket sugdoshatnak. Azt gondoljuk, rólunk van szó, és valami rémes dologról.
• Holott valószínűleg azt kérdezi egyik  a  másiktól, hogy hol a  vécé. – Bailey élvezte a kirobbanó nevetést.
• Pontosan – vágta rá Mae. Tudta, hogy hamarosan néhány olyan fordulat követke- zik, amelynél nem szabad hibáznia. Bailey könyvtárszobájában már elmondta őket, most csak meg kell ismételnie ugyanúgy. – Például, ha van egy bezárt ajtó, akkor mindenféle történeteket kezdek kieszelni, hogy mi lehet mögötte. Úgy érzem, itt va- lami titok lappang, ezért valótlanságokat találok ki. De ha minden ajtó nyitva van, fi- zikailag is, metaforikusan is, akkor csak az igazság létezik.

Bailey elmosolyodott. Mae vette az akadályt.

• Ez tetszik, Ha minden ajtó nyitva, akkor csak az igazság létezik. Ismételjük csak át Mae első állítását. Megkaphatnánk a kivetítőn?

Mae mögött, a kivetítőn megjelent a felirat: A TITOK HAZUGSÁG. A jó méteres be- tűk kusza érzelmeket keltettek Mae-ben: öröm és ijedtség kavargott benne. Bailey csupa mosoly volt, bólogatott, és gyönyörködött a szavakban.

• Tehát leszűrtük, hogy ha tudod, hogy felelősségre vonhatnak, ezt a bűnt nem kö- vetted volna Ha eltűnhetsz a homályban, ez esetben az illuzórikus homályban, ak- kor hajlasz a rossz döntésre. Ha pedig tudod, hogy figyelnek, akkor a jobbik éned ke- rekedik felül. Stimmel?

• Akkor most beszéljünk a második felismerésről, amelyre ennek az epizódnak a nyomán jutottál. Említetted, hogy semmilyen formában nem dokumentáltad ezt a kék-szigeti kirándulást. Miért?
• Elsősorban azért, mert tudtam, hogy tilosban járok.
• Világos. De mondtad, hogy máskor is gyakran kajakozol az öbölben, és ezeket az útjaidat se dokumentáltad soha. Nem léptél be a Kör egyik kajakklubjába sem, és nem posztoltál beszámolót, fényképet, videót, megjegyzést. A CIA megbízásából jársz kajakozni?

Nevetett Mae is, a közönség is. – Nem.

• Akkor miért tartod titokban ezeket az utakat? Nem beszélsz róluk sem előbb, sem utóbb, nem említed őket Ezekről a túrákról sehol se létezik beszámoló, igaz?

Mae hallotta, hogy hangos cöcögés fut végig a termen.

• Mit láttál ezen a legutóbbi túrán, Mae? Úgy tudom, nagyon szép
• Szép, Majdnem telihold volt, a víz teljesen sima, és úgy éreztem, mintha folyékony ezüstben eveznék.
• És állatok?
• Egy darabig követett egy magányos fóka, hol felbukkant, hol lebukott, mintha kí- váncsi volna, vagy sürgetne. Sose jártam még ezen a Alig megy ki oda vala- ki. Amikor odaértem, fölmásztam a sziklacsúcsra. Fantasztikus volt onnan a kilátás. Láttam a város aranyszínű fényeit, az óceán felé a hegy lábánál lévő fekete dombo- kat, sőt még egy hullócsillagot is.
• Hullócsillagot? Milyen szerencséd volt!
• Nagy szerencsém
• De képet nem csináltál.
• Videót
• Azt
• Vagyis minderről semmi
• Csak a memóriámban.

A közönség hallhatóan morgolódott. Bailey feléjük fordult, és egyetértőleg ingatta a fejét.

• Nos – kezdte olyan hangon, mint aki nem egykönnyen szedi össze magát –, most valami személyes következik. Mindnyájan tudjátok, hogy van egy fiam, Gunner, aki agysérüléssel született. Igazán teljes életet él, mert egyfolytában azon  igyekszünk, hogy minél több lehetőséghez juttassuk, de a kerekes székből nem tud fölkelni. Nem tud járni. Nem tud futni. Nem tud kajakozni. Mit csinál tehát, ha ilyen élményre vá- gyik? Videókat néz. Képeket nézeget. A világról való tapasztalatai nagy részét mások közvetítésével szerzi. És közületek sok nagylelkű munkatárs lepj meg a saját utazása- iról készült videókkal és fotókkal. Amikor Gunner az  ŐrSzemen látja, amint egy  kö- rös munkatárs megmássza a Kenya-hegyet, akkor úgy érzi, mintha ő is megmászta

volna. Amikor az Amerika-kupa egyik résztvevője által készített videót látja, akkor kicsit úgy érzi, mintha ő is ott hajózna. Ezeket az élményeket olyan nagylelkű embe- rek tették lehetővé, akik megosztották a világgal, amit láttak, s a világban a fiammal is. És hogy hányan vannak a Gunnerhez hasonlók, azzal kapcsolatban csak találgatni tudunk. Rokkantak. Öregek és lakáshoz kötöttek. Ezer más okból kimozdulni képte- lenek. Lényeg, hogy több millióan vannak, akik nem láthatják, amit te láttál, Mae. Jól tetted-e, hogy megfosztottad őket attól, amit láttál?

Mae-nek kiszáradt a torka. Igyekezett, hogy érzelmei ne üljenek ki az arcára. – Nem.

Úgy érzem, nagyon rosszul. – Mae Bailey Gunner fiára gondolt, meg a saját apjára.

• Szerinted joguk van-e látni, amit te láttál?
• Rövid ez az élet – mondta Bailey –, miért is ne lássa mindenki, amit látni szeretne? Miért ne férhessen hozzá mindenki egyformán a világ látnivalóihoz? A tudáshoz? Mindahhoz az élményhez, amit a világ nyújt?

Mae szinte suttogott. – Mindenkinek járna.

• Ezt az élményt te mégis megtartottad magadnak. Ami azért különös, mert na- gyon is otthon vagy az interneten. A Körnél dolgozol. A RészRanglistán a top kétezer- ben vagy. Akkor miért gondoltad úgy, hogy ezt a hobbidat és ezeket a különleges megfigyeléseidet elrejted a világ elől?
• Őszintén szólva nem tudom megmondani, mire gondoltam – felelte Mae. A közönség Bailey bólintott.
• Az imént arról volt szó, hogy amit az ember szégyell, azt eltitkolja, ha vala- mi illegálisát vagy etikátlant cselekszünk, azért rejtjük el a világ elől, mert tudjuk, hogy helytelen. De gyönyörűségeset rejtegetni, egy csodálatos vízitúrát, holdfényt, hullócsillagot…
• Csak önzés volt, Önzés, semmi más. Mint mikor a gyerek nem adja oda a kedvenc játékát. Most már értem, hogy a titkolózás egy torz magatartás része. Rossz tőről fakad, nem a fényből és a nagylelkűségből. És aki a barátait fosztja meg olyan élményektől, mint az enyém, vagy olyasvalakit, mint a te Gunner fiad, az lényegében lop. Olyat vesz el tőlük, amihez joguk van. A tudás alapvető emberi jog. A lehetséges emberi tapasztalatok teljességéhez való egyenlő hozzáférés alapvető emberi jog.

Mae maga is meglepődött saját ékesszólásán, és a közönség viharos tapssal jutal- mazta. Bailey úgy nézett rá, mint egy büszke apa. Mikor a taps alábbhagyott, Bailey halkan szólalt meg, mintha nem akarna Mae útjába állni.

• Másképp is összefoglaltad ezt, szeretném, ha úgy is elismételnéd.
• Kicsit zavarban vagyok, de azt mondtam, hogy a megosztás törődés. A közönség Bailey kedvesen mosolygott.
• Szerintem nincs miért zavarba jönnöd. Ez a fordulat egy ideje már közismert, de nagyon is ideillik, nem, Mae? Sőt roppant találó.
• Azt hiszem, egyszerű. Aki törődik embertársaival, az megosztja velük, amiről tud, amit lát. Átad nekik mindent, amit csak képes. Ha érdekli a gondjuk, a szenvedésük, a kíváncsiságuk, az a joguk, hogy a világon mindenről értesüljenek, akkor mindent megoszt velük. Amije van, amit lát, amit Ez a logika számomra napnál világo-

sabb.

A közönség ujjongásban tört ki, s a kijelzőn az eddigiek alatt három új szó jelent meg: A MEGOSZTÁS TÖRŐDÉS. Bailey ámultan ingatta a fejét.

• Ezért egyszerűen odavagyok. Mae, neked aztán igazán kenyered a szó. De említet- tél még valamit, és ezt a mai roppant tanulságos és lelkesítő beszélgetést – remélem, a jelenlévők egyetértenek – talán azzal kéne megkoronázni.

A közönség lelkesen tapsolt.

• Szóba került, hogy szerinted mi indít arra, hogy megtartsd magadnak a
• Hát erre nem vagyok büszke. Azt hiszem, a közönséges önzés. Ez nemrég tudato- sodott bennem igazán. De most már tudom, emberi mivoltunk arra kötelez, hogy megosszuk másokkal, amit látunk és És hogy a tudás teljességének demok- ratikusan hozzáférhetőnek kell lennie.
• Az információ természetes állapota az, hogy
• Mindenkinek joga van tudni A világ felhalmozott tudása mindannyi- unk közös tulajdona.
• Így van – nyugtázta – Tehát mi is történik, amikor valakit vagy mindenkit megfosztok olyasmitől, amit tudok? Nem lopom-e meg az embertársaimat?
• Csakugyan – bólogatott komolyan Mae a közönségre nézett, és bár csak az első sorban ülők arcát látta, ők is egytől egyig bólogattak.
• Akkor most, Mae, ezt a harmadik, egyben utolsó felismerésedet szeretnénk halla- Hogyan is fogalmaztad meg olyan tömören?
• Azt mondtam, a félrevonulás lopás.

Bailey a közönség felé fordult. – Gyerekek, hát nem érdekes ez a megfogalmazás? „A félrevonulás lopás.” A háta mögött, a kivetítőn most nagy fehér betűkkel megjelent:

A FÉLREVONULÁS LOPÁS

Mae hátrafordult, hogy megnézze a három feliratot. Nyelte a könnyeit, amikor együtt látta őket. Ezt mind tényleg ő gondolta ki?

A TITOK HAZUGSÁG

A MEGOSZTÁS TÖRŐDÉS A FÉLREVONULÁS LOPÁS

Mae szája kiszáradt, torka összeszorult. Tudta, hogy nem tud megszólalni, és re- mélte, Bailey nem akarja, hogy beszéljen. Ő pedig mintha érezné Mae megindultsá- gát, hunyorított feléje, aztán a közönséghez fordult.

• És most köszönjük meg Mae-nek az őszinteséget, az éleslátást és a végtelen ember- séget.

A közönség most már állt. Mae arca lángolt. Nem tudta, most üljön-e, vagy álljon.

Egy darabig állt, aztán feszengeni kezdett, leült, és úgy integetett.

A tomboló taps közepette Bailey-nek valamikor sikerült megtennie a mindent 

megkoronázó bejelentést: Mae, annak érdekében, hogy a világ elé tárhasson min- dent, amit lát, most azonnal belép az átláthatók táborába.