• Most vissza kell mennem dolgozni – mondta a liftben Annie, miközben leeresz-

kedtek az irodai szintekre. – Ilyenkor van a planktonszemle.

• Ilyenkor van a micsoda? – kérdezte
• Az úgy van, hogy a kis startupok tudni akarják, vajon eléggé ízlenek-e a nagy bál- nának, vagyis nekünk, hogy bekapjuk őket. Egy héten egyszer sorra leülünk ezekkel a fickókkal, ezekkel a Ty-aspiránsokkal, akik megpróbálnak meggyőzni bennünket, hogy vegyük meg őket. Kicsit szomorú, mert még csak el se játsszák, hogy van bevé- telük, vagy akár esélyük, hogy Téged akkor most átadlak a cég két nagyköve- tének. Mind a ketten nagyon komolyan veszik a munkájukat. Annyira, hogy az szin- te már veszélyes. Ők fogják neked megmutatni a campus többi részét, aztán majd ér- ted jövök a napforduló parti előtt, jó? Hétkor kezdődik.

Az első emeleten, az Üvegmenza mellett kinyílt az ajtó, és Annie bemutatta Mae- nek Denise-t és Josiah-t, az egyformán legombolt galléros, pasztellszínű ingbe öltö- zött és egyformán nyílt tekintetű huszonöt körüli lányt és fiút. Kezet is egyformán fogtak Mae-vel: kezét két kezükbe vették, s szinte meghajtották magukat.

• Ügyeljetek rá, nehogy ma dolgozzon – búcsúzott tőlük Annie, aztán eltűnt a lift-
• Annyira örülünk, hogy megismerhettünk – nézett Mae-re rezzenetlen kék szem- mel Josiah, a nagyon szeplős, vékony fiú.
• Annie mindent elmesélt kettőtökről, hogy milyen régről ismeritek egymást – mo- solygott Mae-re Denise, a magas, karcsú ázsiai-amerikai lány, s lehunyt szemmel élte át a – Annie itt mindennek a  lelke, nagy szerencsénk, hogy te is idekerül- tél.
• Annie-t mindenki szereti – tódította

Mae-t feszélyezte ez az alázat. Mind a ketten idősebbek nála, mégis úgy viselkednek, mintha valami rangos vendéggel volna dolguk.

• Gondolom, nem minden lesz neked újdonság – mondta Josiah –, de ha nem bánod, a teljes bemutató túrát végigcsináljuk. Nem bánod? Ígérjük, hogy nem fogunk bé- názni.

Mae elnevette magát, gyerünk, mondta, és elindultak.

A nap hátralévő része üvegszobák  és röpke, ám végtelenül szívélyes bemutatkozá- sok  kevercse volt. Mae csupa  elfoglalt, már-már lestrapált emberrel találkozott, még- is mindenki kitörő örömmel fogadta, szuper, hogy itt van, és hát hogy Annie barát- nője… Járt az egészségközpontban, és megismerkedett a főorvossal, a  rasztahajú doktor Hamptonnal. Járt a sürgősségi  osztályon, és megismerkedett a skót főnővér- rel. Járt a száz négyzetméteres organikus kertben, ahol két főhivatású gazda épp elő- adást tartott a körösök egy népes csapatának, akik  közben mintát vettek  a  legfris- sebb sárgarépa-, paradicsom- és kelkáposztatermésből. Járt a minigolfpályán, a mo- ziban, a bowlingpályán, az élelmiszerboltban. Végezetül a campus túlsó sarkában – legalábbis Mae így gondolta, mert arrafelé már látta a kerítést meg a San Vincenzó-i hotelek tetejét, ahol a Kör látogatói  megszállnak – bejárták a dolgozói  szállót. Mae már hallott róla, Annie említette, hogy hullafáradtan, munka után néha  inkább  haza se megy, hanem itt alszik. Amikor a folyosóról Mae benézett a gusztusos szobákba – csillogó garzonkonyha, íróasztal, puha kanapé és ágy –, maga is úgy gondolta, hogy

nagy a csábítás.

• Jelenleg száznyolcvan szobánk van, de gyorsan növekszünk – tájékoztatta
• Ahol vagy tízezren dolgoznak, ott mindig akadnak olyanok, akik sokáig benn ma- radnak, vagy csak szundítanának egyet napközben. Ezek a szobák mindig nyitva áll- nak, mindig tiszták – csak be kell jelentkezni online, hogy melyik szabad. Egyelőre hamar betelnek, de a terv az, hogy néhány éven belül több ezer szoba
  • És bulik után, mint például a ma esti, mindig tele van mind – mondta Denise, cin- kosnak szánt kacsintással.

A túra délután is folytatódott: megálltak kóstolgatni a főzőiskolában, ahol ma az a neves fiatal séf  oktatott, aki  arról híres, hogy  mindenestül felhasznál bármely  álla- tot. A híres szakácsnő Mae-t sült  malacpofával kínálta; olyan volt, mint  egy  zsíro- sabb szalonna, és Mae-nek  nagyon ízlett. A  campuson jöttükben-mentükben aztán más látogatókba botlottak: egyetemistákba, különféle árusokba meg egy olyan cso- portba, amely úgy festett, mint egy szenátor meg a szekundánsai. Láttak egy termet, benne régi flippergépek meg egy fedett tollaslabdapálya, amelynek Annie szerint egy volt világbajnok a gondnoka. Mire Josiah és Denise visszavitte Mae-t a campus köz- pontjába, már sötétedett. A terepgondozók bambuszfáklyákat tűzögettek a fűbe, és sorra meggyújtották őket. Az alkonyatban ezerszám gyülekeztek a körösök, és Mae, ahogy ott állt közöttük, érezte, hogy soha többé nem akar másutt dolgozni – egyálta- lán másutt lenni. Szülővárosa, Kalifornia többi része, Amerika többi  része mintha maga volna a káosz a fejlődő világban. A Kör falain kívül csak zaj van, küszködés, ku- darc meg mocsok. Idebenn viszont minden maga a tökély. A legjobb fejek megcsinál- ták a legjobb rendszereket, a legjobb rendszerek pénzt hoztak, kiapadhatatlan mennyiségű pénzt, s abból létrejött ez, a legjobb munkahely. És ez így természetes, gondolta Mae. Ki más valósíthatna meg egy utópiát, ha nem az utópisták?

• Ez buli? Ez semmi – nyugtatta meg Mae-t Annie, miközben végigcsoszogtak a ti- zenöt méter hosszú büféasztal mellett. Már sötét volt, a levegő hűvösödött, a campus mégis megmagyarázhatatlanul meleg volt, és bevilágította a fáklyák sárga fénye. – Bailey ötlete volt. Nem mintha valamiféle Földanya volna, de bele van habarodva a csillagokba meg az évszakokba, úgyhogy ez a napforduló dolog az övé. Előbb-utóbb előkerül, és köszönti az egybegyűlteket, legalábbis így szokta. Tavaly atlétatrikóban Nagyon büszke a karjára.

Mae és Annie a buja zöld gyepen sétálgatva telerakta a tányérját, aztán ülőhelyet keresett a füves magaslatra  épült kő  amfiteátrumban. Annie újratöltötte Mae poha- rát egy üveg rizlingből, amely, mint mondta, a campuson készült, valami új  talál- mány, kevesebb kalória és több alkohol. Mae végignézett a gyepen, a sistergő fáklyá- kon, amelyeknek minden sora más-más mulatság hódolóihoz vezetett – limbo, kick- ball, Electric Slide –, egyiknek se volt semmi köze a napfordulóhoz. A látszólagos esetlegességből, a megtervezett program hiányából  olyan  parti  kerekedett,  amely nem keltett nagy várakozást, azt viszont alaposan felülmúlta. Mindenki gyorsan be- rúgott, Mae hamarosan elveszítette Annie-t, aztán teljesen el is keveredett, végül a bowlingpályáknál lyukadt ki, ahol idősebb körösök játszottak, mind legalább har-

mincévesek: sárgadinnyékkel gurigatták a bábukat. Visszament a gyepre, s ott beállt egy játékba. Ez abból állt, hogy valaki elkiáltotta magát – Ha! –, mire mindenki  a földre feküdt, úgy, hogy a lábak-karok egymásba értek. Akinek a szomszédja elkur- jantotta – Ha! –, annak magának is utána kellett kiáltania. Hülye játék volt, de Mae- nek jól jött, mivel kóválygott a feje, és jólesett vízszintesen lennie.

• Őt nézd meg. Nagyon békésnek tűnik – hallotta Mae. Rájött, hogy a férfihang róla beszél, és kinyitotta a szemét. Senkit se látott odafönt, csak az eget, jobbára  derült volt, talán egy-két szürke felhő futott át a campus fölött a tenger felé. Mae szemhéja elnehezült, de tudta, hogy nincs késő, tíz óra semmiképp, és nem akart két-három pohár után elaludni, ahogy általában, fölkelt  hát,  és  Annie,  vagy  további  rizling, vagy a kettő  keresésére indult. Megtalálta a büféasztalt, azaz a lakoma romjait, mint- ha állat- vagy vikingcsorda vonult volna át rajta, úgyhogy a legközelebbi bárpult felé vette az irányt, ott viszont rizling helyett már csak vodka-energiaital-kotyvalékot mértek. Ment tovább, a szembejövőket a rizling felől kérdezgette, és egyszer csak el- suhant előtte egy árny.
• Itt még van – szólt az árny.

Mae megfordult, és elmosódó férfialakot látott, orrán kéken tükröző szemüveg. Az illető már indult volna tovább.

• Most én utánad megyek? – kérdezte
• Egyelőre Egy helyben állsz. De ha kérsz még abból a borból, akkor gyere.

Mae elindult az árnyék nyomában a gyepen át, a magas fák ernyője alatt, melyen száz ezüst dárda módjára sütött át a hold.

Mae most már jobban látta az árnyat, homokszínű pólóban volt, azon valami bőr- vagy antilopmellény – ilyen kombinációt Mae jó ideje nem látott. Aztán az árny meg- állt, leguggolt egy vízesés alján – a mesterséges zuhatag az Ipari  forradalom oldalá- ban zubogott.

• Ide dugtam el néhány üveget – nyúlt bele a vízesés alján lévő kis medencébe. Mivel semmit se talált, letérdelt, vállig a vízbe dugta a karját, aztán előhúzott két, karcsú, zöld palackot, fölállt, és Mae-hez fordult. Mae végre alaposan szemügyre vette. A fiú arca puha  háromszög  volt, s alul olyan rafináltan gödrös állban végződött, amilyet Mae most látott először. Arcbőre egy gyereké, szeme egy jóval idősebb férfié, s arcá- nak mintha a karakteresen kiálló, hajlott, kampós orr adott volna stabilitást, ahogy jachtnak a tőkesúly. Szemöldöke egy-egy vad iramodás a fül felé, amely kerek  volt, nagy és cukorrózsaszín. – Akarsz visszamenni játszani, vagy…? – kérdezte, azt su- gallva, hogy a „vagy” sokkal jobb
• Persze – felelte Mae, aki közben rájött, hogy nem is ismeri ezt az embert, nem tud róla De mivel ott volt nála a  két üveg, Annie-nek  meg  nyoma  veszett, és mert a Kör falain belül Mae mindenkiben megbízott – ebben a  pillanatban egyszerű- en imádott mindenkit, aki ezek között a falak közt van, ahol minden új és mindent szabad –, elindult a fiú után vissza a buliba, legalábbis a peremére, leültek egy magas lépcsősor tetején, és nézték, hogyan futkosnak, nyávognak és zuttyannak le a sziluet- tek odalenn a gyepen.

A fiú kinyitotta a két üveget, egyiket odaadta Mae-nek, a sajátját meghúzta, aztán

közölte, hogy Francisnek hívják.

• Nem Franknek? – kérdezte Átvette az üveget, és száját teleszívta a borral.
• Próbálnak úgy hívni, de mindenkit meg szoktam kérni, hogy Mae elnevette magát. Francis is.

Programozó, mondta, és majdnem két éve van a cégnél. Előtte tulajdonképp anar- chista volt, provokátor. Azért kapta meg ezt az állást, mert mindenkinél jobban sike- rült meghackelnie a Kör-rendszerét. Most a biztonsági csapatban dolgozik.

• Én ma vagyok itt először – jegyezte meg
• Most szívatsz?

Mire Mae, aki azt akarta felelni, „Nem, nem szívatlak”, úgy döntött, újít egy kicsit, de a verbális újítás menet közben valahogy megbicsaklott, és Mae-nek ez bukott ki a száján: – Senkivel nem szopatnálak. – Szinte rögtön tudta, hogy évtizedekig ott lesz a fejében ez a mondat, és szégyellni fogja magát érte.

• Senkivel nem szopatnál? – kérdezett vissza pléhpofával Francis. – Ez már-már megmásíthatatlanul Nagyon kevés információ alapján döntötték Senkivel nem szopatnál. Szép.

Mae próbálta magyarázni, mire gondolt, hogyan gondolta, vagy hogy egyik agy- kamrája azt gondolta, kicsit megvariálja a kifejezést… De hiába. Francis már neve- tett, és tudta, hogy Mae-nek van humorérzéke, Mae is tudta, hogy Francisnek is van, és ez valahogy biztonságérzettel töltötte el. Érezte, hogy a fiú sose fogja előhozni ezt az egészet, köztük marad a rémség, amit mondott, hiszen hibázni mindenki hibázik, a gyengeség emberi dolog, és ha az ember napjában ezerszer csinál bohócot magából, azt nyugodtan el lehet felejteni.

• Szóval ma vagy itt először – szólalt meg Francis. – Gratulálok. Egészségedre! Koccintottak az üvegekkel, és kortyolgatták a Mae a hold felé tartotta az üve-

get, hogy lássa, mennyi van még benne. A fény túlvilági kékre színezte a folyadékot, és Mae látta, hogy már majdnem a felét megitta. Letette az üveget.

• Tetszik a hangod – mondta – Mindig ilyen volt?
• Mély és karcos?
• Inkább érettnek mondanám. Ismered Tatum O’Nealt?
• A szüleim vagy százszor megnézették velem a Papírhold- Azt akarták, hogy jobban érezzem magam.
• Imádom azt a filmet – mondta
• Azt gondolták, majd én is úgy növök fel, mint Addie Pray, ennivaló utcagyerek- ként. Fiús lányt akartak csinálni belőlem. Még a hajamat is olyanra vágatták, mint Addie-é.
• Nekem
• Tetszik a
• A hangod. Idáig az a legjobb benned. Mae nem válaszolt. Mintha pofon vágták volna.
• A francba – mondta a fiú. – Ez hülyén hangzott, ugye? Pedig bókolni akartam. Kínos csend állt Mae-nek már voltak szörnyű élményei nagy dumájú férfiakkal,

akik sok stációt átugorva illetlen bókokat engedtek meg maguknak. Francis felé for-

dult, hogy megbizonyosodjon róla, a fiú tényleg nem olyan, amilyennek gondolta – nem nagyvonalú és nem ártalmatlan –, hanem perverz, kusza, torz. De amikor ráné- zett, ugyanazt a sima arcot látta, ugyanazt a kék szemüveget és ugyanazt a koravén szempárt. Tekintetében fájdalom.

Francis a borosüvegre nézett, mintha azt okolná. – Csak azt akartam, hogy jobban örülj  a  hangodnak. De azt  hiszem, közben minden más szempontból megbántotta- lak.

Ezen Mae eltűnődött egy pillanatig, de a rizlingtől átitatott agya lassan, vontatot- tan működött. Felhagyott a fiú szavainak és szándékainak elemzésével, és azt felelte:

• Furcsa
  • Nincsenek szüleim – mondta a fiú. – Jár ezért egy kis megbocsátás? – Aztán észre- vette, hogy ez az önvallomás túl sok és túl keserű, úgyhogy ezzel folytatta: – Nem is

Mae úgy döntött, hagyja, hogy a fiú ejtse a gyerekkortémát. – Kész vagyok – mond- ta. – A hatás fokozhatatlan.

• Ne haragudj. Néha rosszul fejezem ki magam. Legjobb, ha nem megyek így bele egy témába.
• Te tényleg furcsa vagy – mondta Mae újra, és így is gondolta. Huszonnégy éves, de ehhez hasonló emberrel nem találkozott. Hát nem Isten létezését bizonyítja-e ez, gondolta részegen. Hogy élete során már több ezer emberrel találkozott, sok hasonló- val, sok feledhetővel, erre épp most bukkan fel ez a fura, új valaki a fura szövegével. A tudósok mindennap fölfedeznek  egy új  békafajt vagy vízililiomfajt, ez is valami  iste- ni szereplő létét igazolja, valami égi föltalálóét, aki újabb és újabb játékszereket rak elénk, eldugja ugyan őket, de tökéletlenül, olyan helyekre, ahol rájuk bukkanhatunk. Hát ez a Francis nevű egyén, ez aztán teljesen új, valami újfajta béka. Mae ránézett, és arra gondolt, lehet, hogy megcsókolja.

De Francis nem ért rá. Egyik kezével a homokot öntötte ki a cipőjéből, a másikon a körmét rágta.

Mae abbahagyta a mélázást, eszébe jutott az otthon meg az ágy.

• Hogy jut haza innen ez a sok ember? – kérdezte.

Francis odanézett egy összekapaszkodó csoportra, akik szemlátomást gúlát készül- tek alakítani. – Természetesen van a dolgozói szálló. De lefogadom, hogy már betelt. Aztán mindig van néhány busz is. Talán hallottad. – Az  üveggel a  főbejárat felé in- tett, és Mae-nek a távolban fölsejlett a minibuszok teteje, amelyeket reggel bejövet lá- tott. – A cég mindenről költségelemzést készít. Egyetlen fáradtan hazaautózó mun- katárs vagy részegen autózó, mint most… szóval hosszú távon sokkal jobban megéri a vállalati busz. Ne is mondd, hogy nem a vállalati buszok miatt jöttél ide. Fantaszti- kusak. Belül olyanok, mint egy jacht. Rengeteg kabin, és minden csupa fa.

• Csupa fa? Csupa fa? – bokszolt bele Francis karjába Mae, közben jól tudta, hogy ez flört, hogy hülyeség első este kollégával flörtölni, és hülyeség első este ennyit inni. Mégis ezt csinálta, és jól érezte magát.

Egy alak suhant feléjük. Mae lanyha kíváncsisággal nézte, s először csak azt vette észre, hogy nő az illető. Aztán, hogy Annie az.

• Zaklat téged ez az ember? – kérdezte.

Francis gyorsan elhúzódott Mae-től, és háta mögé dugta az üveget. Annie elnevette magát.

• Francis, miért vagy úgy bezsongva?
• Bocsáss Azt hittem, másképp érted.
• A bűntudat! Láttam, hogy Mae belebokszol a karodba, azért eresztettem meg ezt a viccet. Egyébként be akarsz vallani valamit? Miben sántikálsz, Francis Gar- banzo?
• Tudom a nevedet.
• Francis – ékelődött kettejük közé idétlenül Annie –, mint megbecsült kollégád és barátod, kérnem kell tőled Lehet?
• Egyedül maradhatnék egy kicsit Mae-vel? Szájon kell csókolnom.

Francis fölnevetett, de el is hallgatott, amikor észrevette, hogy nem nevet se Mae, sem Annie. Látszott rajta, hogy tart Annie-től, mert riadtan és zavartan leballagott a lépcsőn, a mulatozókat kerülgetve átvágott a gyepen. Félúton megállt, hátrafordult és fölnézett, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy Annie, őt kitúrva, csakugyan Mae-vel szándékozik tölteni az estét. Amikor félelme beigazolódott, Francis a Sötét középkor bejáratához lépett. Megpróbálta kinyitni az ajtót, de nem ment. Húzta, nyomta, az ajtó nem mozdult. Francis tudta, hogy nézik, elindult hát az épület sarka felé, befordult, és eltűnt.

• Azt mondja, a biztonságiaknál dolgozik – mondta
• Ezt mondta neked? Francis Garaventa?
• Gondolom, nem lett volna szabad
• Hát ez azért nem az a biztonsági szolgálat, ez nem a Moszad. De mondd csak, te hülye, nem akasztottam meg valamit, amit az első este itt nagyon nem kéne csinál- nod?
• Nem akasztottál meg
• Pedig azt hiszem,
• Tényleg nem.
• De Tudom.

Annie észrevette az üveget Mae lábánál. – Azt hittem, órákkal ezelőtt elfogyott minden.

• A vízesésben, az Ipari forradalom mellett még volt egy kis
• Á, igen. Szoktak oda eldugni ezt-azt.
• Azt hiszem, azt mondtam: „A vízesésben, az Ipari forradalom mellett még volt egy kis ”

Annie végignézett a campuson. – Tudom, basszus. Tudom.

A buszozás, a buszon valakitől kapott vodkazselé és a buszsofőr szomorú beszámo- lója után, amelyben bemutatta a családját, ikergyerekeit és köszvényes feleségét, odahaza Mae nem tudott elaludni. Feküdt pici szobája olcsó heverőjén a vasút mellet-

ti lakásban, amelyet közösen bérelt két majdnem idegennel, két stewardess-szel, aki- ket alig lehetett látni. A hajdani motel első emeletén lévő lakás igénytelen volt, taka- ríthatatlan, beleette magát a hajdani  lakók kétségbeesésének és silány ételeinek sza- ga. Szomorú hely, kivált a Körnél eltöltött  nap után, hiszen ott  műgonddal, szeretet- tel és ízléssel készült minden. Mae aludt pár órát a vacak, alacsony fekhelyen, aztán fölébredt, és végigpörgette magában az elmúlt napot és éjszakát. Eszébe jutott Annie meg Francis, Denise meg Josiah, a tűzoltócsúszda meg az Enola Gay, a vízesés meg a sok fáklya, csupa szünidős, álomba illő, fenntarthatatlan dolog, de azt is tudta – és ez tartotta benne a  lelket, ettől repesett, akár egy kisgyerek  –, hogy vissza  fog  menni arra a helyre, ahol mindez történt. Várják ott, az a munkahelye.

Reggel korán ért be. Nyolc óra volt, és kiderült, hogy még nincs íróasztala, legalább- is valódi, úgyhogy nem volt hová mennie. Egy órát várt a „CSINÁLJUK MEG! CSI- NÁLJUK MEG MINDEZT!” tábla alatt, mire megjött Renata, és felhozta őt a Rene- szánsz első emeletére, egy kosárlabdapálya méretű helyiségbe, ahol vagy húsz íróasz- tal állt, egyforma világos fából, de ahány, annyiféle organikus formára alakítva. Az üvegfallal elválasztott íróasztalok ötös csoportokba voltak rendezve, akár egy virág szirmai, és egyiknél sem ült senki.

• Te vagy itt az első – mondta Renata –, de nem sokáig leszel egyedül. Hamar meg szokott telni minden új Ügyféltapasztalat iroda. És közel vagy a fölöttesekhez is – mutatott körbe a nyitott teret körülvevő tucatnyi irodán. Az üvegfalakon át min- denhova be lehetett látni: a huszonhat és harminckét év közötti főnökök szemláto- mást lazán, magabiztosan, okosan kezdték a napi munkát.
• Nagyon szeretik itt a tervezők az üveget – jegyezte meg mosolyogva

Renata megtorpant, szemöldökét összevonta, és elgondolkodott. Aztán egy hajtin- csét a füle mögé dobva azt mondta: – Valószínű. Majd utánanézek. De előbb tisztáz- nunk kell a körülményeket, és hogy mi vár rád az első igazi napodon.

Renata elsorolta az íróasztal, az irodaszék és a képernyő adatait, kiemelve ergonó- miai tökéletességüket, és azt, hogy aki netán állva akar dolgozni, ahhoz is beállíthat- ja mindet.

• Le is teheted a holmidat, beállíthatod a székedet, és… ja, de úgy látom, itt a foga- dóbizottság. Maradj csak – mondta, és félreállt.

Renata pillantását követve Mae meglátta a közeledő ifjú triót. Egy harmincon inne- ni, kopaszodó férfi kezet nyújtott Mae-nek, és letett elébe egy jókora tabletet.

• Szia, Mae, Rob vagyok a bérszámfejtésből. Fogadok, hogy örülsz – Elmoso- lyodott, aztán szívből fölnevetett, mint aki csak most észlelte, milyen szellemes. – Oké – mondta –, már mindent kitöltöttünk, csak ezen a három helyen kell aláírnod. – Rámutatott a kijelzőre, amelyen három sárga téglalap villogott Mae aláírására várva. Amikor Mae végzett, Rob elvette a tabletet, és nyájasan elmosolyodott. – Köszö-

nöm. Köszöntünk a fedélzeten.

Azzal megfordult, és elment, átadva helyét egy teltkarcsú, makulátlanul rézbőrű nőnek.

• Szia Mae, Tasha vagyok, a közjegyző. – Nagy könyvet tartott Mae elé. – Itt a jogo- sítványod? – Mae – Szuper. Három aláírást kérek. Ne kérdezd, miért. És ne

kérdezd, miért van ez papíron. Kormányzati előírás. – Tasha három egymás melletti rubrikára mutatott, Mae pedig mindegyiket aláírta.

• Köszönöm – mondta Tasha, és kék pecsétpárnát vett elő. – Most tedd oda mind- egyikhez az Ne aggódj, ez a tinta nem hagy foltot. Majd meglátod.

Mae belenyomta hüvelykujját a pecsétpárnába, aztán az aláírások melletti rubri- kákba. A papíron meglátszott a tinta, de az ujja teljesen tiszta maradt.

Tasha felszökő szemöldöke nyugtázta Mae ámulatát. – Ugye? Láthatatlan. Csak eb- ben a könyvben látszik.

Az ilyesmikért jött ide Mae. Merthogy itt mindent jobban csinálnak. Még az ujjle- nyomatfesték is fejlett: láthatatlan.

Tasha elment. Most egy sovány férfi lépett Mae elé cipzáras piros ingben. Kezet nyújtott.

• Szia, Jon vagyok. Én e-maileztem neked tegnap, hogy hozd el a születési bizonyít- ványodat. – Kezét összekulcsolta, mintha imádkozna.

Mae elővette táskájából a születési bizonyítványt. – Elhoztad! – ragyogott fel Jon szeme. – Hangtalanul összecsapta a kezét, s kivillantak apró fogai. – Elsőre mindenki elfelejti. Te vagy az új kedvencem. – Átvette a bizonyítványt, és megígérte, hogy mi- helyt lemásolta, hozza is vissza.

Jon mögött egy negyedik munkatárs állt, jámbor arcú, harmincöt körüli férfi, a le- geslegidősebb ember, akivel Mae ma találkozott.

• Szia, Mae. Brandon vagyok, engem ért a megtiszteltetés, hogy átadhatom az új – Kezében fényes, áttetsző tárgy, a pereme fekete és sima, akár az obszidi- án.

Mae megdöbbent. – Ez a típus még ki se jött!

Brandon arcára széles mosoly ült ki. – Négyszer olyan gyors, mint az elődje. Egész héten az én példányommal játszottam. Nagyon menő.

• És kapok egy ilyet?
• Már kaptál is – mondta – Rajta van a neved.

Oldalra fordította a tabletet, hogy látni lehessen Mae rágravírozott teljes nevét: MAEBELLINE RENNER HOLLAND.

És a kezébe adta. Olyan könnyű volt, mint egy papírtálca.

• Gondolom, megvan a sajátod
• Egy laptop.
• Remek. Megnézhetem?

Mae rámutatott a gépére. – Ezt most legszívesebben a kukába dobnám.

• Ne, azt ne! – sápadt el – Legalább add be újrahasznosításra.
• Jaj, nem, csak vicceltem – mondta – Valószínűleg megtartom. Azon van min- denem.
• Jó átkötés, Mae! Ezért is jöttem. Mindenedet át kell tennünk az új
• Ó, azt én is meg tudom csinálni.
• Megtisztelnél, ha rám bíznád. Világéletemben erre a pillanatra készültem.

Mae elnevette magát, és székét félretolta az útból. Brandon odatérdelt az íróasztalá- hoz, és a tabletet a laptopja mellé tette. Pár perc múlva minden információ és azono-

sító átkerült a tabletre.

• Jó. Akkor most csináljuk meg ugyanezt a telefonoddal. Pikk-pakk. – Benyúlt a tás- kájába, és elővett egy új telefont, több generációval modernebbet, mint Mae meglévő Akárcsak a tabletre, ennek a hátára is rá volt gravírozva Mae neve. Brandon letette egymás mellé a két telefont, és a régi tartalma pillanatok alatt, vezeték nélkül átvándorolt az újra.
• Jó. Most itt van a tableten meg az új telefonodon minden, ami a gépeden meg a régi telefonodon volt, de egyúttal fenn van a felhőben meg a szervereinken A zené- id, a fotóid, az üzeneteid, az adataid. Soha nem veszhetnek el. Ha elveszted a tabletet vagy a telefont, pontosan hat perc alatt minden helyreállítható és rátehető az újra. Meglesz jövőre és a jövő évszázadban.

Nézték az új eszközöket.

• Bárcsak tíz éve is létezett volna ez a rendszer – mondta Brandon. – Annak idején két merevlemezem is lerohadt. Mintha a házam égett volna le, és benne minden hol-

Felállt.

• Köszönöm – mondta
• Nem nagy ügy – felelte a fiú. – Így frissíthetjük a szoftvereket, az alkalmazásokat, mindent, és tudjuk, hogy a legújabb verziót használod. Természetesen minden ügy- féltapasztalati munkatársnak ugyanazt a verziót kell használnia, ezt nyilván sejted. Akkor azt hiszem, most ennyi… – mondta, és kifelé hátrált. Aztán megállt. – Ja, és na- gyon fontos, hogy minden céges eszköz jelszóvédett legyen, úgyhogy neked is adtam jelszót. Ide van leírva. – Brandon Mae kezébe nyomott egy cédulát, amelyen számje- gyek és furcsa tipográfiai jelek sorozata állt. – Remélem, még ma megjegyzed, aztán eldobod a cédulát. Megegyeztünk?
• Később, ha akarod, megváltoztathatjuk a jelszót. Csak szólj, és adok újat. Számító- gép generálja

Mae megfogta a régi laptopját, hogy berakja a táskájába.

Brandon úgy nézte, mint valami veszedelmes lényt. – Nem akarod, hogy kiselejtez- zem? Nagyon környezetbarát a módszerünk.

• Majd talán holnap – felelte – El akarok búcsúzni tőle.

Brandon megértően mosolygott. – Ja. Értem. Akkor jó. – Meghajtotta magát, és el- ment. Mögüle előtűnt Annie, félrehajtott fejjel, állát öklére támasztva.

• Lám-lám, végre nagylány lett a kislány! Mae fölugrott, és átölelte.
• Köszönöm – dünnyögte Annie nyakába.
• Óóóó – próbált elhúzódni

Mae még jobban szorította. – Komolyan.

• Jól – Annie végre kiszabadította magát. – Nyugodj meg. Vagy talán lépj to- vább. Már kezdett szexi lenni a helyzet.
• Komolyan, nagyon köszönöm – csuklott el Mae
• Ne, ne, ne – intette – Csak semmi sírás a második napon.

• Ne De olyan hálás vagyok.
• Elég. – Annie közelebb lépett, és megfogta a karját. – Elég. Elég. Úristen, tisztára lökött

Mae mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon. – Most már rendben vagyok, azt hi- szem. Annie, a papám azt üzeni, hogy szeret. Mindenki olyan boldog!

• Jól Kicsit ugyan furcsa, mivel nem is ismerjük egymást. De azért mondd meg neki, hogy én is szeretem. Szenvedélyesen. Szexi pasi? Jóképű ősz? Szvinger? Hátha összejön valami. Na, akkor most elkezdhetünk dolgozni?
• Persze, persze – ült vissza – Bocs.

Annie hamiskásan összevonta a szemöldökét. – Úgy érzem magam, mint tanév ele- jén, amikor kiderült, hogy egy osztályba kerültünk. Kaptál új tabletet?

• Nincs öt
• Mutasd! – Annie szemügyre vette a tárgyat. – Hű, ez a gravírozás nem semmi. Sze- rintem irtó jó hecceket fogunk csinálni együtt.
• Remélem.
• Akkor jó. Itt jön a csoportvezetőd. Szia,

Mae sietve letörölte arcáról a könnyezés nyomait. Aztán Annie háta mögött észre- vette a közeledő, zömök, de jóképű, ápolt férfit: kapucnis barna felsőben volt, és rop- pant elégedetten mosolygott.

• Szia, Annie, hogy vagy? – rázta meg Annie kezét.
• Jól,
• Nagyon örülök,
• Jól jársz ám Mae-vel, Dan, remélem, tudod – mondta Annie, s közben megszorítot- ta Mae csuklóját.
• Tudom hát – felelte
• Figyelj rá!
• Figyelek – és Mae felé fordult. Elégedett mosolya most abszolút bizonyosságot tükrözött.
• Én meg majd téged figyellek, hogy figyelsz-e rá – mondta
• Nagyon jó lesz – nyugtázta
• Ebédnél találkozunk – köszönt el Mae-től Annie, és már ott se

Csak Mae meg Dan maradt, és Dan változatlan mosolya –  egy  olyan emberé, aki nem színleli a mosolyt. Olyan emberé, aki a helyén van. Dan széket húzott az asztal- hoz.

• Jó, hogy itt vagy – – Nagyon örülök, hogy elfogadtad az ajánlatunkat. Mae próbálta fölfedezni Dan szemében az őszintétlenség jeleit, hiszen nincsen ép-

eszű ember, aki egy ilyen ajánlatot elutasítana. De semmi effélét nem látott. Mindhá- rom állásinterjúján Dan volt a kérdező, és minden alkalommal teljesen őszintének mutatkozott.

• Jól gondolom, hogy túl vagy minden adminisztráción és ujjlenyomatvételen?
• Van kedved járni egyet?

Eljöttek Mae íróasztalától, és százméternyi üvegfolyosón meg több, magas, két-

szárnyú ajtón át kiértek a szabadba. Fölkapaszkodtak egy széles lépcsősoron.

• Most lett kész a tetőteraszunk – mondta – Szerintem tetszeni fog.

A lépcső tetejéről pompás kilátás tárult eléjük. Belátták szinte az egész campust, kö- rülötte a várost, San Vincenzót, és mögötte az öblöt. Beszippantották a látványt, az- tán Dan Mae-hez fordult.

• Mae, most, hogy itt vagy a fedélzeten, szeretném, ha megismerkednél cégünk hit- vallásának legfőbb Ezek egyike, hogy a roppant fontos munka mellett ne- künk ugyanolyan fontos, hogy itt mindenki ember is lehessen. Munkahelyet aka- runk, de egyúttal emberi helyet. Ez pedig azt jelenti, hogy közösséget nevelünk. Itt közösségnek kell lennie. Talán tudod is, hogy egyik jelszavunk is ez: „A közösség minden előtt.” Láttad a feliratokat, hogy „Itt emberek dolgoznak”. Ehhez ragaszko- dom, ez a vesszőparipám. Nem vagyunk gépek. Ez itt nem gályapad. Itt a nemzedé- künk legjobb elméi vannak. Több nemzedéké. És hogy itt tiszteletben tartják emberi mivoltunkat, méltányolják a véleményünket és meghallják a hangunkat, az legalább olyan fontos, mint a haszon, a részvényárfolyam, az üzleti cél. Banálisan hangzik?
• Nem, nem – sietett megnyugtatni Mae. – Egyáltalán nem. Ezért vagyok itt. Na- gyon tetszik ez a gondolat, hogy „a közösség minden előtt”. Annie azóta emlegeti, mióta idejött. Az előző helyemen senki se kommunikált valami jól. Az egész minden szempontból épp az ellenkezője volt annak, ami itt

Dan kelet felé fordult, ahol zöld foltokkal tarkított, bolyhos dombok terültek el. – Sajnálattal hallom. A mai műszaki  feltételek között a kommunikációnak sosem sza- bad bizonytalanná válnia. Mindig biztosítani kell a megértés lehetőségét és egyértel- műségét. Ezt tesszük mi itt. Mondhatni ez a cég küldetése, de nekem mindenképp rögeszmém. Kommunikáció. Megértés. Egyértelműség.

Dan nyomatékosan bólintott, mintha a szája magától azt mondta volna ki, amit a füle a leglényegesebbnek tart.

• Amint te is tudod, mi, reneszánszbeliek felelünk az ügyféltapasztalatért, az ÜT- ért. Sokan azt hihetik, hogy ez itt a legkevésbé vonzó részleg. De én úgy látom, és a Bölcsek is úgy látják, hogy ez mindennek az alapköve. Ha az ügyfelek nem kapnak tő- lünk megfelelő, emberi és humánus bánásmódot, akkor nem lesznek ügyfeleink. Ez ilyen egyszerű. Mi vagyunk a bizonyíték, hogy ez a cég

Mae szóhoz se jutott. Tökéletesen egyetértett. Előző főnöke, Kevin nem tudott így beszélni. Kevinnek nem volt filozófiája. Kevinnek nem voltak gondolatai. Kevinnek csak szaga volt, meg bajusza. Mae hülyén vigyorgott.

• Tudom, hogy remekül meg fogod állni a helyed – mondta Dan, és karját feléje nyújtotta, mintha a vállára akarná tenni a kezét, de aztán meggondolta magát, és le- eresztette a kezét. – Menjünk le, aztán nekifoghatsz a munkának.

Eljöttek a tetőteraszról, le a széles lépcsőkön. Amikor visszaértek Mae íróasztalá- hoz, egy göndör hajú férfi várta őket.

• Már itt is van – mondta – Sose késik. Szia, Jared.

Jared arca nyugodt volt és ránctalan, keze türelmesen és mozdulatlanul pihent szé- les ölében. Khaki színű nadrág volt rajta és a kelleténél egy számmal kisebb ing, le- gombolt gallérral.

• Jared fog betanítani, és ő lesz a fő kapcsolatod itt az ÜT-ben. Én irányítom az osz- tályt, Jared a csoportot. Úgyhogy mi vagyunk a két legfontosabb ember, akit ismer- ned Jared, akkor elindítod Mae-t?

– El – felelte Jared. – Szia, Mae. – Felállt, kezet nyújtott, és Mae kezet rázott vele. Pu- fók, puha keze volt, mint egy angyalnak.

Dan elköszönt tőlük, és elment.

Jared elmosolyodott, és beleszántott göndör hajába. – Akkor oktatás. Kezdhetjük?

• Abszolúte.
• Nem kérsz kávét, teát vagy valamit?
• Nem, kezdhetjük – rázta a fejét
• Üljünk le.

Mae leült, Jared pedig odahúzta székét az övé mellé.

• Szóval. Amint már tudod, egyelőre a kisebb hirdetők sima ügyfélszolgálatát látod Amikor bejön egy üzenet az Ügyféltapasztalat osztályra, azt elirányítják valame- lyikünkhöz. Eleinte véletlenszerű, hogy kihez, de ha elkezdtél foglalkozni egy ügyfél- lel, az illetőt a folytonosság kedvéért később is hozzád küldik. Megkapod a kérdést, kiötlöd a választ, visszaírsz. Ez a lényeg. Elméletben elég egyszerű. Eddig világos?

Mae bólintott, Jared pedig sorra vette a húsz leggyakoribb kérést és kérdést, és meg- mutatta a sztereotip válaszokból álló menüt.

• Persze ez nem azt jelenti, hogy csak bemásolsz egyet, és visszaküldöd. Minden vá- lasznak személyesnek, egyéninek kell lennie. Te is ember vagy, a címzett is ember, nem kezelheted úgy, mint egy gépet. Ugye, érted? Itt nem gépek Nehogy az ügyfél úgy érezze, hogy valami arctalan robottal van dolga, ezért mindig embersé- get kell csempészned a folyamatba. Oké?

Mae bólintott. Itt nem gépek dolgoznak. Ez tetszett neki.

Gyakorlásképp végigmentek egy tucat helyzeten, és Mae fokozatosan csiszolta a válaszait. Jared türelmes oktató volt, végigkísérte Mae-t minden lehetséges eseten. Ha elakad, visszapasszolhatja az ügyet Jarednek. Ő szinte naphosszat azzal foglalko- zik, magyarázta Jared, hogy átveszi a beosztottaktól a problémás eseteket, és megvá- laszolja őket.

• De az ilyesmi nagyon ritka El se hinnéd, hány kérdésre tudsz majd kapásból megfelelni. Akkor most mondjuk, hogy válaszoltál az ügyfélnek, és meg van eléged- ve. Ekkor elküldöd neki az értékelő űrlapot, ő meg kitölti. Rövid kérdések vannak benne az általad nyújtott szolgáltatásról, az ügyfél általános benyomásairól, és a vé- gén megkérjük, hogy mindezt pontozza. Visszaküldi az űrlapot, te pedig rögtön tu- dod, hogyan teljesítettél. A pontszám itt jelenik meg.

A képernyő sarkára mutatott, ahol megjelent egy nagy 99-es szám, alatta táblázat következett, más számokkal.

• A nagy 99-es az utolsó ügyféltől kapott pontszámod. Az ügyfél, ha hiszed, ha nem, egytől százig pontoz. A legújabb pontszám itt jelenik meg, a következő rubrikában pedig felugrik a frissített napi átlagod. Így mindig pontosan tudod, hányadán állsz pillanatnyilag és általában. Most tudom, hogy az jár a fejedben: Jó-jó, Jared, de milyen átlag az az átlag? A válasz a következő. Ha kilencvenöt alá megy az átlagod, akkor ér-

demes elgondolkodnod, mit csinálhatnál jobban. Esetleg a következő ügyfélnél fel- hozod az átlagot, vagy kigondolod, hogyan javíthatnál. Ha az átlag netán tartósan romlik, akkor érdemes leülnöd Dannel vagy egy másik főnökkel, és megbeszélni, mi lenne a legjobb. Oké?

• Oké – mondta Mae. – Nagy dolog ez nekem, Jared. Az előző helyemen minden ne- gyedéves értékelésig a sötétben tapogatóztam, hányadán állok. Idegőrlő
• Hát akkor ezt szeretni fogod. Ha kitöltötték az űrlapot, és pontozták a munkádat, amit szinte mindenki megtesz, akkor elküldöd a következő üzenetet. Ebben megkö- szönöd a visszajelzést, és arra biztatod az ügyfelet, hogy most szerzett tapasztalatait mondja el egy ismerősének a Kör közösségi fórumain. Szerencsés esetben legalább zingeli, esetleg küld egy vigyorgó vagy egy homlokráncoló arcot. A legjobb forgató- könyv az, ha zingel a témáról, vagy más ügyfélportálon ír róla. Ha elérjük, hogy az emberek zingeljenek a nálad szerzett remek tapasztalataikról, akkor mindenki csak Világos?
• Világos.
• Akkor most csinálunk egy éles próbát. Felkészültél? Mae nem készült föl, de ezt nem mondhatta. – Fel.

Jared kinyitott egy ügyfélkérdést, elolvasta, és kis horkantással jelezte, hogy egy- szerű az ügy. Kiválasztott egy sztereotip választ, igazított rajta egy kicsit, aztán szép napot kívánt az ügyfélnek. Mindez körülbelül kilencven másodpercig tartott, és két perccel később a képernyő jelezte, hogy az ügyfél kitöltötte a kérdőívet, és megjelent a pontszám: 99. Jared hátradőlt, és Mae-hez fordult.

• Ez jó, nem? A kilencvenkilenc, az jó. Persze nem hagy nyugodni a kérdés, hogy miért nem száz. Nézzük. – Kinyitotta az ügyfél kérdőívét, és átfutotta a válaszokat. – Hát nincs egyértelmű jele, hogy bármivel elégedetlen A legtöbb cégnél azt mondanák, hűha, százból kilencvenkilenc, az majdnem tökéletes. Én meg azt mon- dom: igen, majdnem tökéletes. Csakhogy itt a Körnél az a hiányzó egy  pont  is bosszant bennünket. Úgyhogy nézzük a  dolgot alaposabban. Kiküldjük  ezt a  máso- dik levelet.

Megmutatott neki egy újabb, rövidebb kérdőívet, amely arról faggatta az ügyfelet, kettejük kommunikációjában min és hogyan lehetne javítani. Elküldték.

Másodpercek múlva jött is a válasz. – Minden rendben volt. Elnézést, 100-at kellett volna adnom. Köszönöm!!

Jared rákoppintott a képernyőre, és fölfelé mutató hüvelykujjal jelezte Mae-nek:

„Győzelem”.

• Oké. Néha csak arról van szó, hogy az adott ügyfélnek nincs elég finom érzéke a méréshez. Ezért érdemes rákérdezni, hogy minden világos legyen. Tehát megvan a tökéletes pontszám. Megpróbálod most egyedül?

Letöltöttek egy ügyféllevelet, Mae végigpörgette a kész válaszokat, kiválasztotta a megfelelőt, személyre szabta, és elküldte. Visszajött az értékelés: 100 pont.

• Elsőre száz, hű! – hökkent meg – Tudtam, hogy jó leszel. – Lába alól kissé ki- csúszott a talaj, de aztán hamar visszanyerte magabiztosságát. – Helyes, azt hiszem,

elbírsz többet is. Akkor néhány új dolog. Kapcsoljuk be a második képernyődet. – Mae jobb kezénél bekapcsolt egy kisebb képernyőt. – Ez  a  házon belüli  üzenetváltásra való. Bár a körösök is ugyanarra a csatornára írnak, a belső üzenetek itt, a második képernyőn jelennek meg. Ez egyrészt arra való, hogy lásd az ilyen üzenetek fontossá- gát, másrészt, hogy világos legyen, melyik melyik. Időnként tőlem is kapsz majd üze- netet, bejelentkezem, információt közlök, vagy kérek valami pontosítást. Világos?

• Világos.
• Akkor ne felejtsd el, hogy ha megakadsz, bármit visszapasszolhasz nekem. Ha pe- dig úgy érzed, meg kéne beszélni valamit, csak üzenj, vagy ugorj át. Itt vagyok a fo- lyosó végén. Szeretném, ha az első pár hétben gyakran jelentkeznél, vagy így, vagy úgy. Abból fogom tudni, hogy Tehát nyugodtan szólj.
• Jó.
• Akkor most jöhet az éles indulás?
• Akkor kinyitom a csúszdát, és rád eresztem a levéláradatot. Tehát meg- nyílik a saját postafiókod, és a következő két órában, egészen ebédig el fognak boríta- ni az üzenetek. Indulhat?

Mae úgy érezte, igen. – Indulhat.

• Biztos? Akkor jó.

Jared beélesítette Mae postafiókját, tréfásan szalutált, és elment. A csúszda meg- nyílt, az első tizenkét percben Mae négy kérésre válaszolt, és 96 pontos átlagot ért el. Szakadt róla a víz, de a tempó felvillanyozta.

A második képernyőn megjelent Jared üzenete. Eddig szuper! Nézzük, fel tudod-e tor- názni 91-re.

Fel! – Írta vissza Mae.

És küldj második levelet a 100 alattiaknak. Jó, írta Mae.

Kiküldött hét utólevelet, mire három ügyfél 100-ra emelte a pontszámát. Három- negyed tizenkettőig Mae további tíz kérdésre válaszolt. Ekkorra kilencvennyolc lett az összesített pontszáma.

Második képernyőjén újabb üzenet jelent meg, ezúttal Dantól. Szuper munka, Mae!

Hogy vagy?

Mae elképedt. Egy osztályvezető, aki az első napon rád néz, ráadásul ilyen kedve- sen?

Köszönöm, jól!, írta vissza, és behívta a következő ügyféllevelet. Jared első üzenete alatt megjelent egy újabb.

Segíthetek valamit? Nincs valami kérdésed?

Kösz, nincs!, írta Mae. Egyelőre megvagyok. Kösz, Jared! Visszatért az első képernyőre.

Jaredtől újabb üzenet jött fel a másodikon.

Ne felejtsd el, hogy csak akkor tudok segíteni, ha szólsz. Kösz még egyszer! felelte.

Mire eljött az ebédidő, Mae harminchat bejelentésre válaszolt, és pontszáma kilenc- venhéten állt.

Üzenet jött Jaredtől. Bravó! Nézzünk utána a száz alattiaknak.

Máris, felelte, és kiküldte az utóleveleket azoknak, akiknek eddig még nem. Sikerült néhány kilencvennyolcast felküzdenie százra. Ekkor meglátta Dan üzenetét: Szuper munka, Mae!

Másodpercek múlva újabb üzenet jelent meg Dané alatt, a második képernyőn, ez- úttal Annie-től: Dantól hallom, hogy hasítasz! Ezt nevezem!

Aztán egy üzenet azt közölte, hogy megemlítették a Zingen. Odakattintott. Az újonc Mae csak úgy hasít! Ezt Annie posztolta ki, és küldte szét a Kör-campuson: tíz- ezer-negyvenegy embernek.

A zinget háromszázhuszonkétszer továbbították, és száznyolcvanhét kommentár érkezett: ott sorakoztak Mae második képernyőjén, egyre hosszabbodó füzérben. Mindet nem ért rá elolvasni, de gyorsan végigpörgette őket, jólesett neki a megbecsü- lés. A nap végére kilencvennyolc lett az átlaga. Gratuláló üzenetek jöttek Jaredtől, Dantól és Annie-től. Aztán egy sor zing, amely bejelentette és ünnepelte Mae-t, min- den idők legmagasabb ÜT-újoncpontszámát, a kurva életbe, ahogy Annie fogalmazott.