- Most talán ne szökevényt – mondta Mae fülhallgatójába Stenton. – Próbálkozzunk egy egyszerű
Mae arcán mosoly ömlött el.
- Jó – mondta, tabletjén gyorsan megkeresett egy fotót, és átküldte a mögötte lévő képernyőre. Mercer fényképe volt, amely három éve készült, amikor járni már nem jártak együtt, de még jóban Az egyik óceánparti gyalogösvény bejáratánál állnak ketten, indulásra készen.
Mae-nek eddig eszébe se jutott, hogy a Kör útján kutasson Mercer után, de most na- gyon is kézenfekvő ötletnek tűnt. Jobban nem is tudná neki bebizonyítani a hálózat meg a hozzá kapcsolódó emberek hatékonyságát és erejét. Mercer szkepszise rögtön semmivé foszlik majd.
- Oké – szólt Mae a közönséghez. – Mai második célpontunk nem az igazságszolgál- tatás elől menekül, hanem talán a barátság elől.
Mosollyal nyugtázta a teremben feltörő nevetést.
- Ez itt Mercer Medeiros. Hónapok óta nem láttam, és nagyon szeretnék újra talál- kozni vele. De akárcsak Fiona Highbridge, ő is azon van, hogy ne lehessen rátalálni. Nézzük hát meg, sikerül-e megdöntenünk előbbi Felkészültetek? Óra indul. – S az óra elindult.
Kilencven másodpercen belül több száz üzenet futott be olyanoktól, akik ismerik Mercert – elemiből, középiskolából, egyetemről, munkából. Néhány olyan fotó is ér- kezett, amelyen Mae is rajta van, ez általános derültséget keltett. Utána viszont Mae rémületére, ásító űr következett, négy és fél percen át senki sem szolgált értékelhető információval arról, hol van most Mercer. Egy volt barátnő azt mondta, ő is szeretne értesülni a hollétéről, mivel Mercernél van a teljes könnyűbúvár-felszerelése. Egy da- rabig ez volt a legrelevánsabb üzenet, de aztán jött egy zing az oregoni Jasperből, amely nyomban a lista élére került.
A helyi fűszeresnél láttam ezt a fickót. Utánanézek.
Ez az üzenetküldő, Adam Frankenthaler, megkérdezte a szomszédokat, és hamaro- san kiderült, hogy ők is mind látták Mercert – a borüzletben, a fűszeresnél, a könyv- tárban. Ám aztán megint majdnem kétperces, gyötrelmes szünet állt be, amely alatt senki se tudta, pontosan hol lakik Mercer. Az óra 7.31-et mutatott.
- Jó – mondta Mae. – Most jönnek a hatékonyabb eszközök. Nézzük meg a helyi in- gatlan-nyilvántartás bérbe adási bejegyzéseit. Nézzük meg a hitelkártya-használati adatokat, a telefonos híváslistákat, a könyvtári kölcsönzési regisztert, mindent, amit alá kellett írnia. De várjatok – Mae felnézett, és látta, hogy két cím került elő,
mind a kettő ugyanabban az apró oregoni városkában. – Tudni, honnan kaptuk eze- ket? – kérdezte, de ez már nem sokat számított. Az események nagyon felgyorsultak.
A következő néhány percben mindkét címen kocsik futottak össze, és a benn ülők filmezték az érkezést. Az egyik cím a városka homeopátiás szereket árusító boltja fö- lött volt, amely fölé óriás mamutfenyők magasodtak. A kamera mutatta az ajtón be- kopogó kezet, aztán bekukucskált az ablakon. Először senki se jött ki, de aztán kinyílt az ajtó, és a kamera lehajolt egy ötévesforma pici fiúhoz, aki a küszöbön állva ijedten meredt a csődületre.
- Mercer Medeiros itt van? – kérdezte egy
A fiú sarkon fordult, és eltűnt a sötét házban. – Papa!
Mae egy pillanatra pánikba esett, amikor arra gondolt, hogy ez a gyerek Merceré – nem tudott rendesen számolni, annyira gyorsan történt minden. Már volna egy fia? Nem, ez nem lehet a saját gyereke. Vagy összeköltözött egy nővel, akinek gyerekei vannak?
De amikor az ajtóban feltűnt egy férfialak, kiderült, hogy nem Mercer az. Negyve- nes, kecskeszakállas férfi volt flanelingben és melegítőnadrágban. Zsákutca. Több mint nyolc perc múlt el.
Meglett a második cím. Az erdőben volt, jól fent a hegyoldalban. A Mae mögött lévő fő videócsatorna erre a képre váltott, és mutatta, ahogy kocsi száguld fölfelé a szer- pentinen, és megáll egy szürke kunyhó előtt.
A kamerakezelés itt profibb volt és tisztább. Fülig érő szájú fiatal nőt mutatott, aki bekopog az ajtón, miközben szemöldöke huncutul ugrál föl-le.
- Mercer? – szólt – Mercer, odabent vagy? – A hangjában csengő otthonosság kis- sé szíven ütötte Mae-t. – Csillárt fabrikálsz odabent?
Mae-nek összeszorult a gyomra. Érezte, hogy Mercer nem örül ennek a kérdésnek, ennek a lekezelő tónusnak. Szerette volna, ha arca mielőbb megjelenne az ajtóban, hogy közvetlenül hozzá szólhasson. De nem nyitott ajtót senki.
- Mercer! – szólt a fiatal nő. – Tudom, hogy itt vagy. Látjuk a kocsidat. – A kamera a kocsifelhajtóra siklott, és Mae-nek megdobbant a szíve: valóban Mercer kisteherau- tója állt ott. A kamera visszament a házhoz, és megmutatta a tíz-tizenkét fős csapa- tot, többnyire helybelieknek tűnő embereket baseballsapkában, egyikük terepruhá- Mire a kamera visszaért az ajtóhoz, az egybegyűltek már rákezdték a skandálást:
- Mercer! Mercer! Mercer!
Mae az órára nézett. Kilenc perc, huszonnégy másodperc. Legalább egy perccel megjavítják a Fiona Highbridge-rekordot. De Mercernek előbb ki kell jönnie.
- Menjetek hátra – adta ki az utasítást a fiatal nő, és a közvetítés most egy második kamera nyomába eredt, amely körülkémlelt a verandán, aztán benézett az ablako- Nem volt odabent senki. Horgászbotok, egy halom agancs, poros dikók és szé- kek mellett könyv- és papírkupacok. A kandallópárkányon fénykép, Mae pontosan tudta, hogy Mercer, a fivérei meg a szülei vannak rajta, amikor kirándultak a Yosemite parkba. Jól emlékezett a képre és a szereplőkre, mert elbűvölte a pillanat különössége és varázslata: ahogy a tizenhat éves Mercer leplezetlen fiúi szeretettel anyja vállára hajtja a fejét.
- Mercer! Mercer! Mercer! – kántálták a
Persze könnyen lehet, jutott eszébe Mae-nek, hogy Mercer kirándul, vagy ősember módjára rozsét gyűjt, és még órákig nem jön haza. Már épp elhatározta, hogy vissza- fordul a teremben ülő közönséghez, sikeresnek nyilvánítja a keresést, és berekeszti a bemutatót – elvégre semmi kétség, megtalálták Mercert –, amikor rikkantást hallott.
- Ott van! A felhajtón!
És mindkét kamera mozogni és rázkódni kezdett, ahogy gazdáik a verandáról a To- yota felé futottak. A kisteherautóba épp most szállt be egy alak, Mae tudta, hogy Mer- cer az, mivel a kamerák ráközelítettek. De amikor odaértek, elég közel ahhoz, hogy Mae-t ott hallani lehessen, Mercer már lefelé tolatott a felhajtón. Valaki, egy fiatalem- ber a kocsi mellett rohant, és látszott, hogy valamit az utasoldali ablakra akaszt. Mer- cer kitolatott az útra, és elporzott. Az emberek összeverődtek a ház előtt, nevetgélve kocsiba ugráltak, hogy Mercer után eredjenek.
Az egyik követő megüzente, hogy ŐrSzem-kamerát akasztott az utasoldali ablak- ba, mire ezt rögtön aktiválták, meg is jelent a nagy képernyőn, és jól kivehető képet adott a volánnál ülő Mercer ről.
Mae tudta, hogy az ilyen kamerán egyirányú a hang, úgyhogy beszélni nem tud Mercerrel. Pedig beszélnie kéne vele. Mercer még nem tudja, hogy ő van az egész mö- gött. Meg kell nyugtatnia, hogy ez nem valami sötét zaklatási akció. Hogy Mae, aki jó barátja, ezzel csak a LélekLátó-program működését demonstrálja, szeretne vele be- szélni egy-két szót, meg egy jót nevetni együtt.
De miközben a kisteherautó ablaka mellett elszáguldott az erdők egybemosódó barnája, fehére és zöldje, Mercer szája a düh és a félelem szörnyű hasadékává tágult. Sűrűn és vadul kanyargott a kocsival, fölfelé tartott a hegyekbe. Mae aggódott, vajon a résztvevők lépést tudnak-e tartani vele, de tudta, hogy ott van vele az ŐrSzem-ka- mera, amely olyan éles és moziszerű képet adott, hogy már-már szórakozásnak is be- illett. Mercer úgy nézett ki, mint bálványa, Steve McQueen, dühödten, mégis fegyel- mezetten vezette ziháló teherautóját. Mae agyán átvillant a gondolat, hogy csinál- hatnának olyan közvetítés-show-t, amelyben az emberek bemutatják, hogyan autóz- nak érdekes tájakon nagy sebességgel. Az lenne a címe, hogy Nyomd a gázt, mondta a lány. Mae merengését Mercer dühödt hangja szakította meg: – Bassza meg! – üvöltöt- te. – Basszátok meg!
A kamerát nézte. Most fedezte fel. Aztán a látószög süllyedni kezdett. Mercer le-
eresztette az ablakot. Mae nem tudta, fenn marad-e a kamera, ellenáll-e a ragasztó az automata ablak nyomásának, de a válasz pillanatokon belül megérkezett: a kamera lesodródott az üvegről, szeme vadul rángatózott esés közben, az erdőt mutatta, aztán az útpadkát, s amikor végül megállt az úttesten, az eget.
Az óra 11.51-et mutatott.
Hosszú percekig egyáltalán nem volt kép Mercerről. Mae azt gondolta, valamelyik üldöző kocsi bármelyik pillanatban megtalálhatja, de Mercernek a négy autó egyiké- ről érkező képen se volt nyoma. Mind más-más úton haladtak, és a hangközvetítés arról tanúskodott, hogy fogalmuk sincs, merre van Mercer.
- Jó – mondta Mae, jól tudva, hogy most mindjárt lenyűgözi a közönséget. – Indul-
janak a drónok! – harsogta-búgta olyan hangon, mintha a gonosz dzsinnt hívná elő a palackból.
Elviselhetetlenül sokára – vagy három perc elteltével – végül levegőbe emelkedett a környék minden magántulajdonban lévő drónja, szám szerint tizenegy, mindet a gazdája irányította, és a fölé a hegy fölé szálltak, amelyen a föltételezések szerint Mercer halad. Az ütközéstől a drónokat megvédte saját GPS-rendszerük, és a műhold- kép segítségével hatvanhét másodperc alatt megtalálták Mercer világoskék teherau- tóját. Az óra 15.04-et mutatott.
A kivetítőn most fantasztikus hálózatot alkottak a drónkamerák képei, és a közön- ség mintha kaleidoszkópban látta volna a hatalmas fenyők között a hegyi úton fölfe- lé száguldó teherautót. A kisebb drónok alacsonyra ereszkedtek és a közelébe jutot- tak, de a többség a nagysága miatt nem merészkedett a fák közé, csak fölülről követ- te. A ReconMan10 nevű kisebb drón leszállt a fák koronája alá, és ráakaszkodott Mer- cer vezetőoldali ablakára. A kép stabil volt és éles. Mercer odafordult, s amikor kons- tatálta a drón jelenlétét és elszántságát, arcára végtelen borzadály ült ki. Mae még sose látta ilyennek.
- Rá tudtok engem kapcsolni a ReconMan10 nevő drón hangsávjára? – kérdezte Tudta, hogy Mercer ablaka nyitva van. Ha beleszól a drón hangszórójába, Mer- cer meghallja, és tudni fogja, hogy ő az. Megjött a jel, hogy már él a hang.
- Én vagyok az, Mae! Hallasz engem?
Mercer arcán a felismerés halvány jele jelent meg. Összehúzott szemmel, hitetlen- kedve a drón felé sandított.
- Állj meg. Én vagyok, Mae. – Aztán szinte nevetve hozzátette: – Csak kö- szönni akartam.
A közönségből kirobbant a nevetés.
Mae, akinek szívét megmelengette a teremben fölharsanó nevetés, reménykedett, hogy Mercer is elneveti magát, megáll, és fejét ingatva álmélkodik majd a Mae ren- delkezésére álló csodálatos eszközök hatalmán. Ezt szerette volna hallani Mercertől: – Oké, elkaptál. Megadom magam. Győztél.
De Mercer se nem mosolygott, se nem állt meg. Már a drónt se nézte. Úgy tűnt, új útvonalat választott, és nem tágít tőle.
- Mercer! – mímelte Mae, hogy ráripakodik. – Mercer, állítsd le a kocsit, és add meg Körül vagy véve. – Ekkor eszébe jutott még valami, amin el kellett mosolyod- nia. – Körül vagy véve… – váltott vidáman zengő altra –, barátokkal! – Ahogy várta, a teremben fölharsant a nevetés és ujjongás.
De Mercer most sem állt meg. Percek óta ügyet se vetett a drónra. Mae megnézte az órát: 19 perc, 57 másodperc. Nem tudta eldönteni, számít-e, hogy Marcer megáll vagy nyugtázza a kamerák jelenlétét. Elvégre megtalálták. Valószínűleg már akkor megdöntötték a Fiona Highbridge-rekordot, amikor a kocsija felé futtában elkapták. Az az a pillanat, amikor személyazonosságát igazolták. Mae egy pillantig arra gon- dolt, vissza kéne hívni a drónokat, kikapcsolni a kamerákat, mert Mercer szokás sze- rint dühös, úgyse fog együttműködni – ő pedig már úgyis bebizonyította, amit be akart bizonyítani.
De hogy Mercer képtelen beadni a derekát, beismerni a vereséget, vagy legalább nyugtázni a Mae által felvonultatott technika hihetetlen hatalmát… Mae tudta ma- gáról: addig nem nyugszik, amíg Mercer belenyugvásának valami jelét nem látja. Mi- lyet? Nem tudja, de ha lesz, fel fogja ismerni.
Az autó körül most kitágult a táj. Már nem a sűrű erdő száguldott visszafelé – min- denütt kékség, égbe törő fák, vakító fehér felhők.
Mae új kameraképre nézett, egy fölülről filmező drón képére. Mercer a két hegy kö- zött feszülő, keskeny hídon hajtott át éppen, odalent vagy száz méter mély szurdok.
- Fel tudjuk erősíteni a hangot? – kérdezte
A megjelenő ikon jelezte, hogy idáig fél hangerő volt, most pedig teljes.
- Mercer! – harsogta Mae a lehető legfenyegetőbb hangon. A hangerő hatására Mer- cer hirtelen a drón felé Lehet, hogy eddig nem hallotta Mae-t?
- Mercer! Én vagyok az, Mae! – ismételte, változatlanul abban bízva, hogy Mercer idáig nem tudta, ő van az egész mögött. De Mercer nem mosolyodott Csak ingatta a fejét, lassan, mélységes csalódottsággal.
Mae most két másik drónt látott meg az utas oldali ablaknál. Egyikből férfihang reccsent: – Mercer, a kurva anyád! Állj már meg, te hülye fasz!
Mercer a hang irányába fordult, és amikor megint az útra pillantott, arcán igazi pá- nik tükröződött.
Mae látta, hogy a mögötte lévő kivetítőn megjelenik a hídon lévő két ŐrSzem-ka- mera képe. Pár másodperc múlva a híd teljes fesztávjának alulnézeti képét is betáp- lálták lentről, a folyóparton lévő kamerából.
Most a harmadik drónból búgott fel egy nevetős női hang. – Mercer, hódolj be előt- tünk! Hódolj be az akaratunk előtt! Légy a barátunk!
Mercer a drón felé kormányozta a kocsit, mintha neki akarna rontani, de a drón au- tomatikusan módosított a pályáján, és a kocsival szinkronban utánozta Mercer kor- mánymozdulatait. – Nem menekülhetsz, Mercer! – bömbölte a női hang. – Soha, de soha, de soha! Kész. Ennyi. Naaa, legyél már a barátunk! – Ezt az utolsó kunyerálást a nő sipákoló gyerekhangon adta elő, aztán elnevette magát: milyen groteszk ez a hang egy otromba, fekete drón hangszórójából.
A közönség ujjongott, a kommentek gyűltek, sok néző azt írta, ez a közvetítés volt élete legnagyobb élménye.
És miközben az ujjongás egyre harsányabb lett, Mae észrevette, hogy Mercer arcán hirtelen eltökéltség és derű ömlik el. Jobb karja megrántja a kormányt, a drónok egy időre szem elől tévesztik, s amikor újra behozzák a képbe, a teherautó az úton ke- resztbe fordulva a betonkorlát felé rohan, olyan sebességgel, hogy a beton képtelen lesz megállítani. A kocsi áttöri a korlátot, egy pillanatig mintha az odalent meredező hegyormok előtt repülne, a mélybe zuhan, és eltűnik szem elől.
Mae tekintete ösztönösen a folyómedret pásztázó kamera képe felé fordult, és tisz- tán látta, ahogy odafentről, a hídról leesik egy apró tárgy, és mint valami játékautó, földet ér a lenti sziklákon. Habár tudta, hogy ez a tárgy Mercer autója, és agya legmé- lyén azzal is tisztában volt, hogy egy ilyen zuhanást nem lehet túlélni, most a többi kamerára nézett, a most is odafent lebegő drónok sugározta képekre, hátha meglátja
Mercert a hídon, amint a völgyben lévő teherautót nézi. De a hídon nem volt senki.
- Jól vagy ma? – kérdezte
Egyedül voltak Bailey könyvtárszobájában, eltekintve Mae nézőitől. Mercer halála óta, aminek immár egy hete, a nézőszám stabil, csaknem huszonnyolcmillió.
- Jól, köszönöm – felelte szavait mérlegelve Mae, mert arra gondolt, az elnöknek minden körülmények között meg kell találnia a középutat a nyers indulatok és a csöndes méltóság, a rutinos higgadtság között. Elképzelte magát elnöknek. Sok szempontból hasonló a helyzetük: mindketten sokaknak tartoznak felelősséggel, mindkettejüknek hatásuk van a globális eseményekre. És Mae pozíciója elnöki szin- tű, új válságokat hozott. Ott van Mercer elhalálozása. Ott van Annie összeomlása. A Kennedyek jutottak eszébe. – Azt hiszem, még nem fogtam fel –
- Lehet, hogy ez még egy darabig így lesz – mondta Bailey. – A bánat nem rendelésre jön, bármennyire szeretnénk. De szeretném, ha nem vádolnád magadat. Remélem,
- Hát elég nehéz nem magamat vádolni – felelte Mae, és összerándult. Ezek nem voltak elnöki szavak, és Bailey le is csapott rájuk.
- Mae, megpróbáltál segíteni egy nagyon zavart, antiszociális A töb- bi résztvevővel együtt te is kinyújtottad a kezed, és megpróbáltad őt visszatéríteni az emberiség kebelébe, de ő ellökte a kezedet. Azt hiszem, magától értetődik, hogy te voltál az utolsó esélye.
- Köszönöm, hogy ezt mondod – felelte
- Mint az orvos, aki kimegy a beteghez, hogy segítsen rajta, a beteg pedig az orvos láttán kiugrik az Nem te tehetsz róla.
- Köszönöm – mondta
- És a szüleid? Jól vannak?
- Jól vannak, köszönöm.
- Biztosan örültél, hogy láttad őket a szertartáson.
- Igen – felelte Mae, bár ott alig váltottak szót, és azóta se beszéltek.
- Tudom, hogy még mindig van köztetek valami távolság, de idővel majd megszű- A távolság mindig megszűnik.
Mae hálás volt Bailey-nek az erejéért és a nyugalmáért. E pillanatban ő a legjobb ba- rátja, már-már valamiféle apafigura. Szereti a szüleit, de ők nem ilyen bölcsek, nem ilyen erősek. Mae hálás volt Bailey-nek, Stentonnak, és különösen Francisnek, aki az- óta szinte mindennap vele van.
- Frusztráló dolog ilyet látni – folytatta Bailey. – Elkeserítő. Tudom, hogy mellékes, és tudom, hogy ez a rögeszmém, de tényleg: mindez sose történhetett volna meg, ha Mercer önvezető autóban ül. A program kizárta volna ezt. A Mercer-féle járműveket komolyan be kéne
- Igen – helyeselt – Hülye egy kocsi.
- És nem mintha a pénz volna a lényeg, de van fogalmad, mibe kerül majd rendbe- hozni azt a hidat? És mibe került már eddig is a lenti károk fölszámolása? Önvezető autóba ülteted, és kizárod az önpusztítás esélyét. A kocsi egyszerűen Bocsá-
nat. Nem szabadna itt olyasmiről szónokolnom, aminek semmi köze a bánatodhoz.
- Semmi
- És ott kuksolt egyedül valami kunyhóban. Hát persze hogy depressziós lett, per- sze hogy az őrületbe, a paranoiába hajszolta magát. Szerintem a fickó már akkor tel- jesen kész volt, amikor a résztvevők odaértek. Ül egyedül odafönt a hegyen, elérhe- tetlenül a sok ezer, sőt sok millió segítőkész ember számára, akik bármit megtettek volna érte, ha tudnak róla.
Mae fölnézett Bailey ólomüveg mennyezetére, a sok angyalra, és elgondolkodott, vajon Mercer szeretné-e, ha mártírnak tekintenék. – Annyian szerették – mondta.
- Nagyon sokan. Láttad a kommenteket és főhajtásokat? Az emberek szerettek vol- na segíteni. Próbáltak segíteni. Te segítettél. És nyilván még ezrek segítettek volna, ha ő hagyja. Ha az ember elutasítja az emberséget, ha elutasít minden lehetséges esz- közt, minden lehetséges segítséget, akkor szörnyű dolgok történnek. Ha elutasítod a technikát, amely megállítja a kocsit a szakadék szélén, akkor szakadékba zuhansz, fi- Ha elutasítod a világ együtt érző millióinak segítségét és szeretetét, akkor szakadékba zuhansz, érzelmileg. Igaz? – Bailey szünetet tartott, mintha azt szeretné, hogy mind a ketten alaposan megmártózzanak a találó, ügyes metaforában, amelyet kitalált. – Elutasítod a csoportokat, az embereket, a hallgatókat, akik szeretnének ve- led kapcsolatba lépni, veled érezni, megölelni, és már kész is a katasztrófa. Mae, nyil- vánvaló, hogy ez a súlyosan depressziós és elszigetelt fiatalember képtelen volt élet- ben maradni egy olyan világban, amely a közösség és az egység felé halad. Sajnálom, hogy nem ismertem. Bár úgy érzem, kissé mégis ismertem, hiszen végignéztem an- nak a napnak az eseményeit. De akkor is.
Bailey nagyot sóhajtott, torokból, frusztráltan.
- Néhány évvel ezelőtt azt gondoltam, arra fogok törekedni, hogy életem során a Föld minden lakóját megismerjem. Ha csak kicsit is, de mindenkit. Hogy kezet fog- jak velük, vagy köszönjek nekik. És amikor ez az ambícióm támadt, csakugyan úgy éreztem, hogy meg is tudom valósítani. Téged vonz a gondolat?
- Abszolúte – felelte
- Csakhogy a bolygón több mint hétmilliárd ember él! Úgyhogy számoltam egy ki- Ez jött ki: ha mindenkire három másodpercet szánok, az percenként húsz em- ber. Óránként kétezer! Nem is rossz, igaz? De egy év alatt még ebben az iramban is csak 10 512 000 emberrel tudok megismerkedni. Ilyen sebesség mellett 665 év kelle- ne, hogy mindenkit megismerjek. Lesújtó, nem?
- Az – felelte Mae. Ő is végzett hasonló számítást. Elég-e, tűnődött, ha az emberek egy töredéke látja őt? Valamit azért számít.
- Ezért hát be kell érnünk azokkal, akiket csakugyan ismerünk és még megismer- hetünk – sóhajtott megint Bailey. – Beérnünk annyival, ahányat ismerünk. Rengete- gen vannak, és még több közül választhatunk. A te zavart Mercereddel elvesztettünk egyet a világon élő sokaságból, és ez arra figyelmeztet bennünket, milyen értékes, milyen bőkezű az élet. Nincs igazam?
- De
Mae gondolatai ugyanezt az utat járták be. Mercer halála után, Annie összeomlása
után, amikor annyira egyedül maradt, újra felnyílt benne a hasadás, nagyobb volt és feketébb, mint bármikor. De aztán a világ minden tájáról kinyújtották kezüket a né- zők, támogatást küldtek és mosolyokat – több milliót, több tízmilliót –, és Mae meg- tudta, mi ez a hasadás, és hogyan kell összeölteni. A hasadás a nem tudás. Az, hogy nem tudja, ki fogja őt szeretni, és meddig. A hasadás a nem tudás őrülete: hogy nem tudja, kicsoda Kalden, nem ismeri Mercer észjárását, Annie észjárását, Annie terveit. Mercert megmenthették volna – sőt biztosan megmentették volna –, ha hagyja, hogy észjárását megismerjék, ha beengedi Mae-t meg a világ többi részét. Ez a nem tudás a mag, az őrület, a magány, a gyanakvás, a félelem magva. De van megoldás. Az átlát- szóság révén Mae-t megismerheti a világ, és ezáltal ő is jobb lett, közelebb került a tö- kélyhez. Most a világ van soron. A teljes átláthatóság teljes hozzáférést hoz majd, és többé nem lesz nem tudás. Mae elmosolyodott, amikor arra gondolt, milyen egysze- rű ez az egész, és milyen tiszta. Bailey is mosolygott.
- Ha már azokról van szó, akik fontosak nekünk, és akiket nem akarunk elveszíteni
- mondta Bailey –, úgy tudom, tegnap Annie-nél voltál. Hogy van? Ugyanúgy?
- Ugyanúgy. Ismered Annie-t. Tudod, milyen erős.
- Valóban erős. És nagyon fontos nekünk. Ahogyan te is. Mindig melletted leszünk, és Annie Tudom, hogy tudjátok, de azért még egyszer elmondom. Sose ma- radtok a Kör nélkül. Jó?
Mae megpróbálta nem elsírni magát. – Jó.
- Akkor jó – mosolygott Bailey. – Most mennünk kell. Stenton már vár, és azt hi- szem, mindnyájunkra ráfér egy kis kikapcsolódás – intett Mae és a nézők felé. Indul- hatunk?
Ahogy lépkedtek a sötét folyosón az élénk kék új akvárium felé, Mae látta, hogy az új gondozó fölmászik a létrára. Stenton új tengerbiológust vett föl, miután Georgiá- val filozófiai nézeteltérése támadt. Georgia ugyanis ellenezte a Stenton-féle kísérleti táplálást, vagyis nem volt hajlandó arra, amire utódja, egy kopaszra borotvált, ma- gas férfi most készült: egyetlen tartályba helyezni Stenton valamennyi Mariana- árokbeli állatát, ezzel közelebb kerülni az eredeti környezethez, ahonnan hozta őket. Az ötlet olyan logikusnak tűnt, hogy Mae örült Georgia lecserélésének. Ki ne szeretné, hogy minden állat az eredeti élőhelyéhez hasonlóban éljen? Georgia gyáva, nincsen víziója, s az ilyen embernek semmi helye ezek mellett az akváriumok mellett, Sten- ton mellett, egyáltalán a Körben.
- Ott van – mondta Bailey, ahogy közelebb értek az akváriumhoz. Stenton odalé- pett, kezet fogott Bailey-vel, aztán Mae-hez
- Mae, de örülök, hogy újra látlak – fogta kezébe Mae két kezét. Túláradó hangulat- ban volt, de Mae fájdalmára utalva egy pillanatra legörbítette a száját. Mae félénken elmosolyodott, aztán fölnézett. Tudtára akarta adni Stentonnak, hogy jól van, ké- szen áll. Stenton hátralépett, és az akvárium felé fordult. Erre az alkalomra egy jóval nagyobb akváriumot épített, élő korallok és tengeri moszatok pazar választékával töltötte meg, a színek harmonikusan pompáztak a fényes akváriumvilágításban. Le- vendulakék virágállatok, zöld és sárga hólyagkorallok, különleges, fehér tengeriszi-
vacs-gömbök. A víz nyugodt volt, de egy enyhe áramlás finoman lengette a méhsejt- korall zugaiba szorított lilás növényzetet.
- Gyönyörű. Egyszerűen gyönyörű – mondta
Álltak az akvárium mellett, Bailey, Stenton és persze Mae, aki úgy helyezkedett, hogy kamerája minél átfogóbb képet nyújtson a nézőknek a víz alatti gazdag tabló- ról.
- És hamarosan teljes lesz – mondta
Ebben a pillanatban Mae úgy érezte, háta mögött, akár a tarkóját érő forró lehelet, megjelent valaki.
- Á, itt van – szólalt meg – Mae, ugye, még nem találkoztál Ty-jal?
Mae megfordult, és Bailey és Stenton mellett Kaldent pillantotta meg. Mosolygott, és a kezét nyújtotta. Fején kötött sapka és bő kapucnis felső, de egyértelműen Kalden volt. Mae-nek leesett az álla.
Kalden mosolygott, és Mae rögtön tudta, hogy a nézők meg a Bölcsek is természe- tesnek találják majd, hogy Ty jelenlétében leesik az álla. Lenézett, és észrevette, hogy már kezet is fogtak. Lélegzethez se jutott.
Amikor fölnézett, Bailey-nek és Stentonnak fülig ért a szája. Azt hitték, mindezen csodák megteremtője, a Kör mögött álló titokzatos fiatalember babonázta meg. Mae visszanézett Kaldenre, magyarázatot keresett, de Kalden mosolya nem változott. Te- kintete tökéletesen átláthatatlan maradt.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Mae – Félénken beszélt, szinte motyogott, de tudta, mit csinál. Tudta, mit vár a közönség Ty-tól.
- Én is nagyon örülök – felelte
Mae fejét mintha kettéhasították volna. Mi a franc folyik itt? Újra végigpásztázta Ty arcát, és a kötött sapka alatt észrevett néhány ősz hajszálat. Csak ő tudja, hogy lé- teznek. Vajon Bailey és Stenton tudja-e, hogy ilyen drámaian megöregedett? Hogy másvalakinek álcázza magát, egy Kalden nevű senkinek? Arra gondolt, hogy tudni- uk kell. Persze hogy tudják. Ezért látható csak videón – amit talán jó előre fölvettek. Azért állandósították ezt az egészet, hogy Ty el tudjon tűnni.
Még mindig fogja Ty kezét. Hátralépett.
- Már régen meg kellett volna ismerkednünk – mondta Ty. – Elnézést kérek. – Most egyenesen Mae kamerájába beszélt, a nézők számára teljesen természetes módon. – Új projekteken dolgoztam, sokféle klassz dolgon, úgyhogy a társas kapcsolatokkal nem törődtem
Mae nézőszáma harmincmillióról egy pillanat alatt harminckettőre szökött, és me- redeken emelkedett tovább.
- Jó ideje nem voltunk így hárman egy helyen! – állapította meg Bailey. Mae szíve majd kiugrott a helyéből. Ty-jal feküdt le. Mit jelent ez? És nem Kalden intette őt a Teljesség veszélyeire, hanem Ty? Hogy lehet ez? Mit jelent?
- Mit fogunk most látni? – bökött fejével a víz felé Kalden. – Azt hiszem, tudom, de már alig várom, hogy lássam.
- Jól van – tapsolt egyet Bailey, majd izgatottan dörzsölgette a tenyerét. Mae felé fordult, Mae pedig ráirányította az objektívet. – Stenton barátom arra kért, meséljek
erről inkább én, mert ő túlságosan szakszerű lenne. Köztudomású, hogy néhány fan- tasztikus lényt hozott a Mariana-árok föltáratlan mélységeiből. Némelyiküket sokan láttátok, különösen a polipot, a csikóhalat és ivadékait, meg a legdöbbenetesebbet, a cápát.
Híre ment, hogy a Három Bölcsek együtt vannak a kamera előtt, ezért Mae nézői- nek száma elérte a negyvenmilliót. Mae feléjük fordult, és csuklóján látta, hogy drá- mai képet sikerült elkapnia: együtt látható az akváriumba néző három profil, az ar- cok kék fényben fürdenek, s a szemekben tükröződik az üvegen túli irracionális vi- lág. A nézőszám, konstatálta Mae, már ötvenmillió. Elkapta Stenton tekintetét, alig észrevehető biccentése azt üzente, Mae fordítsa vissza a kamerát az akváriumra. Visszafordította, s közben Kaldent fürkészte valami jelzésért. De ő csak a vizet bá- multa, nem árult el semmit. Bailey folytatta.
- A három sztárt mostanáig külön akváriumban tartottuk, hogy akklimatizálódja- nak az itteni élethez. Ez persze mesterséges elválasztás Ezek a lények összetar- toznak, ahogyan abban a tengerben, ahonnan valók. Ezért most összehozzuk őket, hogy együtt éljenek, és hogy természetesebb képet mutassanak a mélyben folyó élet- ről.
Az akvárium másik oldalán Mae meglátta a gondozót a piros létrán, kezében vízzel teli, nagy nejlonzacskó, benne apró utasok. Mae igyekezett lassabban lélegezni, de nem tudott. Úgy érezte, mindjárt hányni fog. Szeretett volna elfutni, valahová messzire. Elfutni Annie-vel. Hol van Annie?
Észrevette, hogy Stenton merőn nézi, szemében aggodalom és szigor, szedje össze magát. Mae próbált levegőhöz jutni, és az eseményekre koncentrálni. Ha ezen itt túl vannak, mondta magában, lesz ideje, hogy kibogozza ezt a Kalden-Ty-káoszt. Lesz ideje. Szívverése lelassult.
- Látható – szólalt meg Bailey –, hogy Victor kezében igen kényes teher van, a csikó- hal és persze a számos ivadék. A csikóhalakat ugyanúgy zacskóban hozzák ide az új akváriumba, ahogy az aranyhalakat visszük haza a vásárból. Az ilyen kényes jószá- gok szállítására ez a módszer bizonyult a Nincs kemény felület, amely- nek nekiütközhetnének, és a műanyag sokkal könnyebb, mint a plexi- vagy bármi- lyen kemény anyag.
A gondozó fenn állt a létra tetején, és Stenton gyors intésére óvatosan leeresztette a zacskót, úgy, hogy fönn maradt a víz színén. A csikóhalak a szokásos passzivitásban hevertek a zacskó alján, és semmi jelét nem adták, hogy tudnának bármiről – hogy zacskóban vannak, hogy áthelyezik őket, hogy élnek. Alig mozogtak, és egyáltalán nem tiltakoztak.
Mae a számlálóra nézett. Hatvankétmilliónál járt a nézőszám. Bailey jelezte, várnak néhány pillanatig, hogy a zacskó meg az akvárium vízhőmérséklete kiegyenlítődjék, Mae pedig kihasználta az alkalmat, hogy visszaforduljon Kalden felé. Megpróbálta el- kapni a pillantását, de Kalden le se vette a szemét az akváriumról. Olyan nyájasan mosolygott a csikóhalakra, mintha tulajdon gyermekeit figyelné.
Victor ismét felmászott a létrára az akvárium túlsó felén. – Ez most nagyon izgal- mas – tudósított Bailey. – Most a polip érkezik.
Neki nagyobb szállítózacskó kell, de nem arányosan nagyobb. Ha akar, egy ételdo- bozban is elfér, hiszen gerince nincs, csontjai egyáltalán nincsenek. Hajlékony, és végtelenül alkalmazkodó.
Nemsokára a fényes vízfelszínen imbolygott mindkét zacskó, a csikóhalaké meg a polipé is. Mintha a polip érezné, hogy jóval nagyobb a tér alatta, nekipréselte magát átmeneti otthona aljának.
Mae látta, hogy Victor a csikóhalakra mutat, majd biccent Bailey és Stenton felé. – Igen – mondta Bailey. – Ideje, hogy csikóhal barátainkat átengedjük új lakóhelyükre. Azt hiszem, ez nagyon szép lesz. Rajta, Victor. – Valóban nagyon szép látvány volt, amikor Victor kiengedte őket. Ahogy az arannyal árnyalt, áttetsző csikóhalak bele- hullottak az akváriumba, olyan volt, mint valami arany kérdőjel-eső.
- Hűűű – szólalt meg – Ezt nézzétek.
Végül valamennyiük apja pottyant ki a zacskóból az akváriumba. Céltalanul szét- szóródó kicsinyeivel szemben az apa elszántan manőverezett lefelé, az akvárium fe- nekére, és gyorsan elbújt a korallok és a növények közé. Másodpercek alatt láthatat- lanná vált.
- Hűűű – mondta megint – Ez aztán félős hal.
A kicsinyek azonban csak lebegtek-úszkáltak az akvárium közepén, csak egy-kettő igyekezett egyáltalán valahová.
– Jöhet a folytatás? – nézett fel Victorra Bailey. – Tehát máris! Mehet a polip. – Vic- tor kinyitotta és kihasította a zacskó fenekét, és a polip, akár egy nyitott tenyér, azonnal szétterjeszkedett. Most is végigtapogatta az üvegfalat, a korallokat, a hínárt, mint amikor egymaga volt, finoman, mintha mindent meg akarna ismerni, meg akarna tapintani.
- Nézzétek. Fantasztikus – lelkendezett Bailey. – Micsoda lélegzetelállító lény! Vala- mi agyféleség lehet abban a hatalmas buborékban, nem? – És Bailey most Stentonhoz fordult a válaszért, de Stenton úgy döntött, ez költői kérdés. Szája sarkában halvány mosoly jelent meg, le sem vette a szemét az akváriumról.
A polip kivirult és megnőtt, ide-oda röpködött az akváriumban, alig ért a csikóha- lakhoz és a többi élőlényhez, csak nézte őket, ismerkedett velük; miközben mindent fölmért az akváriumban, a piros létrán Mae újabb mozgást észlelt.
- Victor és kollégája most hozza az igazi attrakciót – konferált Bailey, és figyelte, amint az első gondozó mögött egy villás targonca nyergében megjelenik egy szintén fehérbe öltözött második. A rakomány egy jókora plexitartály, benne ficánkolt a cápa. Bár farkával jobbra-balra csapkodott az átmeneti lakosztályban, Mae sokkal nyugodtabbnak látta, mint korábban.
Victor a plexitartályt a létra tetejéről a víz színére eresztette. Mae arra számított, hogy a polip és a csikóhalak gyorsan fedezéket keresnek. A cápa ekkor teljesen meg- nyugodott.
- Nézzétek – álmélkodott
A nézőszám hetvenötmilliós újabb csúcsra ért, és őrülten emelkedett tovább, pár másodpercenként félmillióval.
Odalenn a polip szemlátomást nem vett tudomást a cápáról, sem pedig arról a lehe- tőségről, hogy bekerülhet hozzájuk az akváriumba. A cápa mozdulatlanná mereve- dett, talán azért, hogy jelenlétét ne érzékeljék az akvárium lakói. Időközben Victor és segédje leszállt a létráról, és Victor hozott egy nagy vödröt.
- Most Victor először bedobja az akváriumba a cápa kedvenc eledelét – magyarázta – Ezzel köti le a figyelmét és csillapítja az étvágyát, hogy új szomszédai akkli- matizálódhassanak. Victor egyébként egész nap etette a cápát, úgyhogy már eddig is jóllakhatott. Ha netán mégis éhes volna, reggelire, ebédre és vacsorára is ez a tonhal lesz a menü.
Ezzel Victor az akváriumba dobott hat legalább ötkilós, nagy tonhalat, amelyek gyorsan fölfedező útra indultak az új környezetben. – Őket nem annyira fontos las- san szoktatni az akváriumhoz – mondta Bailey. – Hamarosan ugyanis koszt lesz be- lőlük, ezért nem olyan fontos a jólétük, mint a cápáé. Hú, nézzétek csak. – A tonhalak keresztül-kasul szelték az akvárium vizét, hirtelen megjelenésük a polipot meg a csi- kóhalakat a fenéken lévő korallok és páfrányok közé kergette. Ám a tonhalak hama- rosan lehiggadtak, és kényelmesebb tempóra váltottak. Az apa csikóhal még mindig odalent rejtőzködött, de a kicsinyek előtűntek, farkukat a páfránylevelek meg a vi- rágállatok karjai köré csavarták. Nyugalmas jelenet volt, egy ideig Mae is belefeled- kezett a látványba.
- Hát ez egyszerűen káprázatos – legeltette szemét Bailey a citromsárga, kék és bor- vörös árnyalatokban pompázó korallokon és növényeken. – Nézzétek ezeket a boldog teremtményeket. Micsoda békés világ. Szinte kár is bármivel megzavarni – jegyezte Mae gyorsan odapillantott: mintha maga Bailey is megrökönyödött volna saját szavain, melyek nem illettek a mai nap céljaihoz. Bailey és Stenton gyorsan egymás- ra nézett, és Bailey igyekezett kijózanodni.
- Ámde mi most arra törekszünk, hogy realisztikusan és holisztikusan szemléljük a világot – mondta. – Ez pedig azt jelenti, hogy összehozzuk az ökoszisztéma minden lakóját. Victor azt jelzi, hogy ideje meghívnunk az együttesbe a cápát.
Mae fölnézett, és látta, hogy Victor a tartály alján lévő retesszel küszködik. A cápa – hihetetlen önfegyelem – még mindig mozdulatlan volt. Aztán csúszni kezdett lefelé a plexirámpán. Mae egy pillanatra ellentétbe került önmagával. Tudta, az a természe- tes, ha a cápa a környezetéhez tartozó többi lény közé kerül. Tudta, hogy ez helyes és elkerülhetetlen. De egy pillanatig azt gondolta, mindez nagyjából annyira természe- tes, mint az égből zuhanó repülő látványa. A horror később következik.
- Íme tehát a víz alatti család utolsó tagja – közölte Bailey. – Amikor a cápa is bent lesz, a történelemben először valóságos képet kapunk arról, hogyan is fest az élet az árok mélyén és hogyan élnek együtt az ilyen lények. Mehet? – Bailey a mellette álló, szótlan Stentonra nézett. Stenton kurtán biccentett, mintha fölösleges volna tőle várni a startjelzést.
Victor elengedte a cápát, az pedig, mint aki a plexin keresztül már kiszemelte a zsákmányt, gondolatban előkészítette az ennivalót és minden porció helyét ponto- san feltérképezte, most villámsebesen a mélybe vetette magát, elkapta a legnagyobb tonhalat, és állkapcsa két roppantásával fölfalta. Miközben a táplálék láthatóan lefelé
haladt a cápa emésztőrendszerében, a ragadozó gyors egymásutánban másik két ha- lat is megevett. A negyedik még a foga között volt, amikor az első szemcsés maradé- ka, akár a hó, az akvárium fenekére hullott.
Ekkor Mae az akvárium aljára nézett, de nem látta sem a polipot, sem a csikóhaliva- dékokat. A korallok közti lyukakban látni vélt valami mozgást, s mintha valahol egy tapogatókart pillantott volna meg. Mae meg volt győződve, hogy rájuk nem vadá- szik a cápa, hiszen Stenton egymáshoz igen közel találta őket, most mégis rejtőzköd- nek előle, mintha nagyon is jól ismernék a terveit. Mae fölnézett: a cápa az immár üres akváriumban körözött. A pár másodperc alatt, amíg Mae a polip és a csikóhalak után kutatott, a cápa végzett a hátralévő két hallal. Maradványaik porként hullottak a fenékre.
Bailey idegesen nevetett. – Hát most kíváncsi vagyok… – mondta, de elhallgatott. Mae fölnézett, és látta Stenton összeszűkülő szemén, hogy nincs választás. A folya- matot senki se fogja megállítani. Mae Kaldenra nézett, vagyis Ty-ra, aki le se vette a szemét az akváriumról. Higgadtan figyelte az eseményeket, mintha már mindent lá- tott volna, és pontosan tudná, mi lesz a végkifejlet.
- Jó – mondta Bailey. – A mi cápánk igen étkes jószág, és aggódnék is kis világunk többi lakójáért, ha nem tudnám, mi a helyzet. De tudom. Itt áll mellettem az egyik legkitűnőbb mélytengeri kutató, és ő tudja, mit csinál. – Mae figyelte Bailey-t, aki be- széd közben Stentonra nézett, fürkészte, hátha küld valami jelet, lefújja a dolgot, vagy legalább magyarázattal, megnyugtatással szolgál. De Stenton a cápát bámulta megbűvölve.
Mae tekintetét gyors, vad mozgás terelte vissza az akváriumra. A cápa mélyen a ko- rallba fúrta az orrát, vad erővel támadott.
- Jaj, ne – tört ki Bailey-ből.
A korall kettévált, a cápa beletúrt, előrántotta alóla a polipot, és az akvárium köze- pére vonszolta, mintha azt akarná, hadd lássa mindenki – Mae, a nézők és a Bölcsek –, hogyan tépi szét.
- Jaj, istenem – mondta halkabban
A polip, akarattal-e vagy sem, nehezen adta meg magát végzetének. A cápa letépte egyik karját, aztán harapott egyet a fejéből, de a puhatestű még másodpercek múlva is élt, és többé-kevésbé épségben ott volt mögötte. De nem sokáig.
- Jaj, Jaj, ne – suttogta Bailey.
A cápa megfordult, egyetlen rohammal sorra leszaggatta zsákmánya megmaradt karjait, és a polipból immár csak valami ledarált, tejszerű massza maradt. A cápa ezt két falásra lenyelte, és a polip nem volt többé.
Bailey-ből valami nyöszörgésféle tört elő, és amikor Mae, anélkül hogy vállát elfor- dította volna, odanézett, látta, hogy Bailey félrefordul, és tenyerét a szemére szorítja. Stenton viszont büszkeséggel vegyes ámulattal nézte a cápát, ahogy a szülő nézi a gyerekét, amikor életében először valami nagy dolgot visz véghez, olyasmit, amit a szülő már várt és remélt, de ami hálistennek hamarabb következett be.
Az akvárium fölött álló Victor tétovának tűnt, és Stenton pillantását kereste. Azon morfondírozhatott, amin Mae is, hogy nem kéne-e a cápát valahogy elkülöníteni a
csikóhalaktól, mielőtt azokat is elfogyasztja. De amikor Mae odafordult, Stenton vál- tozatlan arccal, rendületlenül ugyanarra figyelt.
Pár másodperccel később a cápa néhány gyors bökéssel áttört egy újabb korallívet, előhúzta a teljesen védtelen csikóhalat, és két falásra megette, előbb a finom fejet, az- tán a hajlított, papírmasé törzset és farkat.
Majd, mint egy bekapcsolt gép, addig körözött és döfködött, amíg föl nem falta az ezer ivadékot, a hínárt, a korallt és a virágállatokat. Mindent bekebelezett, és gyorsan megszabadult a salakanyagtól, vékony fehér hamuréteggel szőnyegezve az akvári- um fenekét.
- Hát nagyjából erre számítottam – állapította meg Ty. Nem látszott rajta megren- dültség, inkább derű, ahogy kezet fogott Stentonnal, aztán Bailey-vel, és jobb kezé- ben még ott volt Bailey keze, amikor ballal megfogta Mae-ét, mintha táncolni készül- nének így hármasban. Mae érezte, hogy van valami a tenyerében; gyorsan rácsukta az Aztán Ty elhúzta a kezét, és kiment.
- Azt hiszem, én is megyek – suttogta Bailey kábultan. Megfordult, és eltűnt a sötét folyosón.
Amikor a cápa, immár egyedül az akváriumban, még mindig farkaséhesen tovább körözött, Mae elgondolkodott, meddig is maradjon itt a nézők kedvéért. Úgy döntött, amíg Stenton marad, addig ő is. Stenton sokáig maradt. Nem tudott betelni a cápá- val, ideges körözésével.
Stenton végül megszólalt: – A legközelebbi viszontlátásra. – Biccentett Mae-nek, az- tán a nézőknek, akik immár százmillióan voltak; sokan elborzadtak, mások ellenben egyszerre borzadtak és ámultak: nem tudtak betelni a látvánnyal.
A vécében Mae az ajtóra irányította az objektívet, és olyan közel tette a szeméhez Ty céduláját, hogy a nézők ne láthassák. Ty okvetlenül találkozni akart vele négy- szemközt, és részletesen leírta, hol találkozzanak. Ha itt végzett, írta, jöjjön ki a vécé- ből, aztán forduljon meg, és mondja bele az élő mikrofonba: „Visszamegyek.” Ezzel azt jelzi, hogy – nem részletezett sürgős higiéniai okból – visszamegy a vécébe. Ekkor Ty félórára kikapcsolja Mae közvetítését, és minden olyan ŐrSzem-kamerát, amely láthatná. Ebből kisebbfajta ribillió lesz, de muszáj megtenni. Mae élete forog kockán, írja, Annie élete, meg a szüleié. – Mindenki és minden a szakadék szélén táncol – írja.
Ez lesz az utolsó hibája. Mae tudta, rosszul teszi, ha találkozik Ty-jal, különösen ka- merák nélkül. Csakhogy ez a cápakaland felbolygatta, és hajlamossá tette a rossz döntésekre. Bárcsak valaki döntene helyette, bárcsak kizárná a kételyt meg a kudarc lehetőségét! De hát meg kell tudnia, Ty-nak hogyan sikerülhet ez az egész. Vagy csak őt akarják próbára tenni? Logikus. Ha nagy dolgokra készítik föl, miért is ne tennék próbára? Csakis erről lehet szó.
Úgyhogy követte Ty utasításait. Kijött a vécéből, közölte a nézőkkel, hogy vissza- megy, és mikor a közvetítés megszakadt, az utasítás szerint leereszkedett a mélybe, ahogy egyszer, egy különös éjszakán Kaldennel, végigment ugyanazon az útvonalon, amelyen Kalden akkor elvitte abba a föld alatti szobába, ahol Stewartot és élményeit
őrzik és hűtik. Kalden, vagyis Ty már várta. Hátát a piros tartálynak vetette, a kötött sapka sem volt rajta, de a kapucni ott maradt fehérbe hajló, ősz haján. Mae-t taszítot- ta a két férfinak ez a kombinációja, és amikor az feléje indult, Mae rákiáltott: – Ne!
Ty megállt.
- Maradj ott! – parancsolta
- Nem kell félned tőlem,
- Nem tudok rólad semmit!
- Ne haragudj, hogy nem mondtam meg, ki De hazudni nem hazudtam.
- Azt mondtad, Kalden a neved! Az nem hazugság?
- Ezen kívül sosem
- Ezen kívül? Azon kívül, hogy ki vagy?
- Azt hiszem, tudod, hogy itt nincs más választásom.
- Egyáltalán miféle név ez a Kalden? Valami névadási weblapról vetted?
- Tetszik?
Nyugtalanító volt a mosolya. Mae érezte, hogy nem kéne itt lennie, legjobb lenne rögtön sarkon fordulni.
- Azt hiszem, el kell mennem – mondta, és a lépcső felé indult. – Az az érzésem, ez valami aljas tréfa.
- Mae, gondolkozz. Itt a jogsim. – Kezébe adta a jogosítványát, a rajta látható barna hajú, szemüveges, simára borotvált férfi többé-kevésbé úgy nézett ki, mint az a Ty, akire Mae a videókról, a régi fotókról, a Bailey könyvtára előtt lógó olajfestményről emlékezett. A kép alatt a név: Tyson Matthew Gospodinov. – Nézz rám. Nem hasonlí- tok? – Hátrament a barlangon belüli barlangba, amelyben annak idején együtt vol- tak, és egy szemüveggel jött vissza. – Látod? Most már világos, nem? – És mintha Mae következő kérdésére válaszolna, így folytatta: – Mindig teljesen átlagos külsejű fickó voltam, tudod. Aztán egyszer csak levetem a szemüveget, a Megváltozta- tom a külsőmet, a járásomat. De ami a legfontosabb, megőszülök. Mit gondolsz, mi- ért történt mindez?
- Sejtelmem sincs – felelte
Ty két karral körbemutatott a fölöttük-körülöttük elterülő hatalmas campuson. – E miatt az egész miatt. A kurva cápa miatt, amelyik fölfalja a világot.
- Bailey és Stenton tud róla, hogy álnéven jössz-mész? – kérdezte
- Hogyne. Elvárják, hogy itt legyek. Technikailag el se tudom hagyni a cam- pust. Addig boldogok, amíg itt vagyok.
- Annie tud róla?
- Akkor én…
- Te vagy a harmadik ember, aki
- És nekem miért árulod el?
- Mert nagy a befolyásod itt, és mert segítened Egyedül te tudod lelassítani.
- Lelassítani… mit? A céget, amit te teremtettél?
- Mae, ezt én sosem Ráadásul túlságosan gyors a tempó. Ez az ötlet, a Tö- kély messze túlmegy azon, amire én az induláskor gondoltam, és azon, ami helyes.
Helyre kell állítani az egyensúlyt.
- Először is nem értek Másodszor pedig nem tudok segíteni.
- Mae, a Körnek nem szabad bezárulnia.
- Mit beszélsz? Hogy mondhatsz ilyet épp most? Ha te vagy Ty, ez szinte mind a te ötleted volt!
- Nem! Én kulturáltabbá próbáltam tenni a webet. Elegánsabbá. Elvetettem a névtelenséget. Egyetlen egységes rendszerbe foglaltam az ezernyi különféle elemet. De nem olyan világot képzeltem, ahol kötelező a Kör-tagság, ahol az egész kormány- zás és az egész élet egyetlen hálózatba van becsatornázva…
- Én megyek – mondta Mae, és – Nem értem, miért nem mész el te is.
Hagyj itt mindent. Ha nem hiszel ebben az egészben, menj el. Eredj ki az erdőbe.
- Mercernek nem vált
- Menj a picsába.
- Ne Bocsáss meg. Mégis őmiatta kerestelek meg. Nem érted, hogy az is ennek az egésznek a következménye? Újabb Mercerek lesznek. Sok. Sok az olyan em- ber, aki nem akarja, hogy megtalálják, mégis meg fogják találni. Sok az olyan, aki eb- ben nem akart részt venni. És ez itt az újdonság. Korábban megvolt a lehetőség, hogy kiszálljon az ember. De ennek vége. A Teljesség a vég. Ha bezárjuk a mindenkit kör- bevevő kört, az a totalitariánus rémálom.
- És erről én tehetek?
- Nem, nem. Egyáltalán nem. De most te vagy a követ. Az egész dolog arca. A barát- ságos, jó arca. És a Kör bezárását ti tettétek lehetővé, te meg Francis barátod. A te kö- telező Kör-fiók ötleted, meg az ő chipje. ValóÉnke? Beteg ötlet, Mae. Nem érted? Biz- tonsági célból minden kisgyerekbe beültetnek egy chipet. Ez valóban életeket ment. De mi van később? Tizennyolc éves korában kiveszik belőle? Nem. A chip megmarad, és – oktatási meg biztonsági célból – az illetőnek minden lépését rögzítik, nyomon követik, naplózzák, analizálják. Amikor pedig választásra jogosulttá válik, akkor jön a kötelező tagság. Ezzel bezárul a Kör. Nincs menekvés, bölcsőtől a sírig mindenkit követni
- Most aztán szó szerint ugyanazt mondod, amit Ez a paranoia…
- Csakhogy én többet tudok, mint Mercer. Mit gondolsz, ha én, aki ezt a szart lénye- gében kitaláltam, be vagyok gyulladva, nem kéne-e félned neked is?
- Szerintem le vagy maradva egy brosúrával.
- Mae, az az igazság, hogy amit kitaláltam, jórészt szórakozásból találtam ki, vala- milyen perverz játékból, vajon működik-e vagy sem, vajon érdekli-e az embereket. Mintha, mondjuk, egy köztéren felállítanék egy guillotine-t. Nem hittem, hogy ezren állnak majd sorba, hogy beledugják a fejüket.
- Ilyennek látod?
- Bocsánat, Ez rossz hasonlat. De bizonyos dolgokat azért csináltunk, vagyis én csak azért csináltam, hogy megtudjam, használja-e bárki, elfogadják-e. Amikor jöttek a befektetők, jó darabig el se hittem. Aztán késő lett. Ott volt Bailey, meg Sten- ton, meg a részvénykibocsátás. Túlságosan gyorsan ment minden, és bármilyen hü- lye ötlet megvalósítására akadt pénz. Mae, légy szíves képzeld el, hová vezet ez.
- Tudom, hová
- Mae, hunyd be a
- Mae, kérlek. Hunyd be a szemed. Mae behunyta a szemét.
- Kösd össze a pontokat, és kiderül, látod-e, amit én látok. Képzeld magad elé a hely- A Kör minden versenytársat felfal, igaz? Ez az évek óta tartó folyamat egyre jobban erősíti a céget. A világon zajló keresések kilencven százaléka már most is a Körön keresztül történik. Konkurencia nélkül ez tovább fog növekedni. Hamarosan megközelíti a száz százalékot. Na már most, mind a ketten tudjuk, hogy aki az infor- mációáramlás fölött rendelkezik, az minden fölött rendelkezik. Eldöntheti, ki mit lásson, miről tudjon. Ha egy információt véglegesen el akar tüntetni, két másodper- cébe kerül. Ha bárkit tönkre akar tenni, öt percébe. Hogyan lázadhat fel bárki a Kör ellen, ha minden információ az ő kezükben van, és mindenhez hozzáférnek? Azt akarják, hogy mindenkinek legyen Kör-postafiókja, és a legjobb úton vannak afelé, hogy ezt törvény írja elő. De mi lesz akkor? Mi lesz, ha minden keresés a kezükbe ke- rül, és hozzáférnek mindenki összes adatához? Ha mindenkinek minden lépéséről tudni fognak? Ha minden pénzügyi tranzakció, minden egészségügyi és DNS-infor- máció, az ember minden kimondott szava, életének minden jó és rossz mozzanata egyetlen csatornán folyik keresztül?
- De hát ezerféle óvintézkedés létezik ez Ez így nem valósulhat meg. A kormá-
nyok gondoskodni fognak róla, hogy…
- Az átlátható kormányok? A törvényhozók, akik a hírnevüket a Körnek köszönhe- tik? Akiket azonnal tönkre lehet tenni, ha a szájukat kinyitják? Mit gondolsz, mi lett Williamsonnal? Emlékszel rá? Monopóliumvádat fogalmaz meg a Körrel szemben, mire a zsaruk, hogy, hogy nem, kompromittáló dolgokra akadnak a számítógépén. Azt hiszed, véletlen? Ő nagyjából a századik ember, akivel Stenton ezt megcsinálta. Mae, ha a Kör teljes lesz, akkor annyi. És te ebben segítettél. Ez a demokrácia-izé is, ez a DemoKomplett vagy mi, jóságos ég! Azon a címen, hogy mindenki hangja hallható, a csőcselék uralmát hozzátok létre, a szűretlen társadalmat, amelyben bűn a titok. Zseniális. Akarom mondani, te vagy zseniális. Pontosan az vagy, amit Stenton és Bai- ley kezdettől fogva remélt.
- De hát Bailey…
- Bailey hisz abban, hogy ha mindenki korlátozás nélkül hozzáférhet minden tud- ható dologhoz és az összes megismerhető személyhez, akkor jobb, sőt tökéletes lesz az élet. Őszintén hiszi, hogy az élet minden kérdésére a többi emberben rejlik a vá- Komolyan gondolja, hogy a nyitottság, a minden emberhez való teljes és szaka- datlan hozzáférés jót fog tenni a világnak. Hogy a világ éppen erre vár, erre a pilla- natra, amikor minden lélek összekapcsolódik. Ez az ő kábítószere, Mae! Nem veszed észre, micsoda végletes elképzelés ez? Ez a radikális gondolat egy más korszakban csak valami vidéki egyetem hóbortos professzorának agyában foganhatott volna meg: hogy mindenki megtudhasson mindent, akár személyes információról van szó, akár nem. A tudás olyan tulajdon, amelyet nem sajátíthat ki senki. Bailey-nek joga
van ehhez a véleményhez. De ha mindez gátlástalan kapitalista törtetéssel párosul…
- Ez Stenton?
- Stenton professzionalizálta az idealizmusunkat, pénzt csinált az utópiánkból. Ó látta meg a kapcsolatot a munkánk és a politika között, a politika és a kontroll kö- zött. A köz- és magánszféra közötti együttműködés magán-magánná alakul, és a kormányzati szolgáltatások szinte teljes körét hamarosan a Kör működteti, hihetet- len magánszektori hatékonysággal és csillapíthatatlan étvággyal. Mindenkiből Kör- állampolgár
- És ez rossz? Ha mindenki egyformán fér hozzá a szolgáltatásokhoz, az informáci- óhoz, akkor végre esélyünk van az egyenlőségre. Az információ nem kerülhet pénz- Nem korlátozhatja semmi, hogy mindent megtudjunk, hogy elérjünk minden…
- És ha mindenkit figyelnek…
- Akkor nincs bűn. Nincs gyilkosság, gyermekrablás, nemi erőszak. Gyerekből töb- bé nem lesz áldozat. Ember nem tűnik Már ez is elég, hogy…
- És Mercer barátoddal mi történt? A világ végéig üldözték, és most nem él.
- De ez most történelmi fordulópont. Nem beszéltél erről Bailey-vel? Minden fontos emberi fordulópontot felfordulás kísér. Vannak, akik lemaradnak, és vannak, akik le akarnak
- Tehát úgy gondolod, hogy mindenkit követni kell, figyelni
- Azt gondolom, hogy mindennek és mindenkinek láthatónak kell lennie. Ehhez pedig figyelni A kettő együtt jár.
- De ki akarja, hogy folyton figyeljék?
- Én. Én azt akarom, hogy lássanak. Legyen bizonyíték arról, hogy léteztem.
- A többség akarja. A legtöbben odaadnának mindent és mindenkit, amit és akit is- mernek, hogy észrevegyék őket, hogy emlékezzenek rájuk. Tudjuk, hogy megha- Tudjuk, hogy nagy a világ, nem lehetünk jelentősek benne. Ezért mind azt re- méljük, hogy ha csak egy pillanatig is, de láthatók, hallhatók leszünk.
- De Mae. Láttuk az összes lényt abban az akváriumban. Láttuk, ahogy a szörnyeteg felfalta és hamvakká változtatta őket. Nem érted, hogy aki ezzel a szörnyeteggel ke- rül együvé, arra ugyanilyen sors vár?
- Tulajdonképp mit akarsz tőlem?
- Amikor a legtöbben néznek, olvasd fel ezt a közleményt. – Átadott Mae-nek egy papírlapot, amelyre csupa dülöngélő nagybetűvel, „Az emberek jogai a digitális kor- ban” címmel egy követeléslistát írt. Mae átfutotta, és ilyen mondatokon akadt meg a szeme: „Mindenkinek legyen joga a névtelenséghez.” „Nem minden emberi tevékeny- ség mérhető.” „A szüntelen adathajhászás, amellyel minden törekvés értékét szá- mokban akarjuk kifejezni, katasztrofálisan hat az igazi megértésre.” „A köz- és a ma- gánszféra között áttörhetetlen határnak kell húzódnia.” A végén pedig egy piros tin- tával írt sor: „Mindenkinek legyen joga eltűnni.”
- Szóval azt akarod, hogy ezt olvassam fel a nézőknek?
- Igen – felelte Kalden villámló
- És aztán?
- Megvan, milyen lépésekkel kezdhetjük el együtt lebontani ezt az egészet. Én min- denről tudok, ami itt valaha történt, Mae, s az bőven elég ahhoz, hogy meggyőzzön bárkit, még a legelvakultabbat is, hogy a Kört le kell bontani. Tudom, hogy meg tu- dom csinálni. Egyedül én tudom megcsinálni, de szükségem van a segítségedre.
- És aztán?
- Aztán elmegyünk valahová, te meg én. Rengeteg ötletem Eltűnünk. Végigtú- rázhatjuk Tibetet. Átbiciklizhetünk a mongol sztyeppén. Körbehajózhatjuk a világot egy magunk készítette hajón.
Mae elképzelte mindezt. Elképzelte a Kör szétszedését és botránytól kísért kiárusítá- sát, tizenháromezer ember utcára kerülését, a campus idegen kézbe jutását, feldara- bolását, főiskolává, üzletközponttá vagy ki tudja mivé alakítását. És végül megpró- bálta elképzelni, milyen lenne egy csónakban evezni ezzel az emberrel, amint min- den kötöttség nélkül járják a világot, s ekkor elébe villant az az emberpár, akivel hó- napokkal ezelőtt az öbölben találkozott. Egymaguk élnek ott a ponyva alatt, papírpo- hárból isszák a bort, nevet adnak a fókáknak, és a szigeti tüzeket emlegetik.
És ekkor Mae már tudta, mit kell tennie.
- Kalden, biztosan nem hallanak bennünket?
- Nem hát.
- Jó, akkor jó. Most már minden világos.
Harmadik könyv
Mae még ma is beleborzad, mennyire közel járt az apokalipszishez. Igaz, elhárítot- ta, nem hitte volna magáról, hogy ilyen bátor, de az idegei még most, hónapokkal ké- sőbb is cafatokban vannak. Mi lett volna, ha Kalden nem fordul hozzá? Ha nem bízik meg benne? Ha maga veszi kézbe a dolgokat, vagy ami még rosszabb, valaki másra bízza a titkát? Olyanra, aki nem ilyen tisztességes, mint ő? Aki nem ilyen erős, nem ilyen elszánt, nem ilyen lojális?
Míg a klinika csöndjében Annie mellett üldögélt, Mae eltöprengett. Itt nyugalom van, ütemesen surrog a lélegeztető gép, olykor nyílik, csukódik az ajtó, zúgnak a gé- pek, amelyek Annie-t életben tartják. Az íróasztalánál esett össze, a földön találták meg kataton állapotban, és azonnal idehozták, ahol a létező legjobb kezelést kapja. Azóta stabilizálódott az állapota, és a kilátások biztatók. A kóma oka doktor Villalo- bos szerint még mindig vita tárgya, de minden valószínűség szerint stressz, megráz- kódtatás vagy egyszerű kimerültség okozta. A Kör orvosainak meggyőződésük, hogy Annie ki fog lábalni belőle, és világszerte ugyanígy vélekedik az a sok ezer or- vos, aki életműködését nyomon követve Annie gyakori szemhéjrebbenéséből és ujja- inak rándulásából következtet erre. Az EKG-kijelző melletti másik képernyőn végte- len láncban sorakoznak a világ minden részéről jövő jókívánságok, olyan emberek- től, akiket, gondolta szomorkásan Mae, Annie sosem fog megismerni.
Mae nézte a barátnőjét, változatlan arcát, fénylő bőrét, a szájából kiálló bordás csö-
vet. Csodálatos nyugalomban volt, békésen aludt, és Mae-t egy pillanatra irigység fogta el. Eltöprengett, vajon mire gondolhat Annie. Az orvosok szerint valószínűleg álmodik – a kóma ideje alatt állandó agytevékenységet észleltek de hogy pontosan mi zajlik az elméjében, azt senki se tudja, ami Mae-t kissé bosszantotta. Látta a moni- tort, amely valós idejű képet sugároz Annie agyáról, periodikusan megjelenő színes kitöréseket, amelyek arról tudósítanak, hogy rendkívüli dolgok zajlanak odabenn. De vajon mire gondol?
Kopogtatás riasztotta fel. Annie fekvő alakján túl, az üvegfal mögötti megfigyelő- helyiségben Francist pillantotta meg. A fiú tétován fölemelte a kezét, és Mae vissza- integetett. Később majd találkoznak a Megtisztulás legújabb mérföldkövét ünneplő vállalati eseményen.
Világszerte immár tízmillió az átlátható emberek száma – a folyamat visszafordít- hatatlan.
Annie-nek óriási szerepe volt abban, hogy ez megvalósult, s Mae arra gondolt, mi- lyen jó lenne, ha láthatná. Annyi mindent szeretett volna elmondani neki. Szent kö- telességének eleget téve a világot már felvilágosította, hogy Kalden és Ty egy és ugyanaz a személy, hogy miféle abszurd követelésekkel állt elő, és milyen fals módon próbálta kisiklatni a Kör tökéletessé válását. Ha most visszagondol, lidérces álomnak tűnik, hogy ő, elszakítva a nézőktől és a világtól, leszállt oda a mélybe – ezzel az őrült- tel. De csak mímelte, hogy együttműködik, aztán megszökött, s mindent azonnal el- mondott Bailey-nek és Stentonnak. Ők pedig, a tőlük megszokott együttérzés és táv- latos gondolkodás jegyében megengedték, hogy tanácsadói szerepben Ty mégis a campuson maradjon, egy elszigetelt irodában, meghatározott feladat nélkül. Föld
alatti találkozójuk óta Mae nem látta, és nem is akarja látni.
Szüleit Mae már hónapok óta nem éri el, de a dolog csak idő kérdése. Abban a világ- ban, ahol majd mindenki valóban és tökéletesen megismerheti a másikat, ahol nem lesz titkolózás és szégyen, ahol nem kell engedélyt kérni, ha látni és tudni akarunk, és amely világ egyetlen zugában és egyetlen pillanatában sem lesz önző felhalmozás, ott hamarosan meg fogják találni egymást. Hamarosan megvalósul a dicső, újfajta nyitottság, az örök fény világa. A teljesség, amely immár itt van a küszöbön, békét hoz majd, egységet, s előbb-utóbb csak emlék lesz az a zűrzavar, amely az emberiség eddigi történetét végigkísérte.
Az Annie agyműködését figyelő képernyőn újabb színkitörés jelent meg.
Mae megérintette barátnője homlokát, és eltűnődött, milyen falat emel közéjük ez a test. Mi zajlik Annie fejében? Dühítő, hogy nem tudja, gondolta Mae. Merénylet ez őellene és a világ ellen, jogos jussuk megtagadása. Az első adandó alkalommal szóba hozza ezt Stentonnak, Bailey-nek meg a Negyvenek bandájának.
Beszélniük kell Annie-ről, és arról, mi jár a fejében. Miért ne tudhatnák? Jár ennyi a világnak, és a világ türelmetlen.